Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

Zala megye kialakulásától a török háborúk kezdetéig (1000–1540-es évek) - Zsoldos Attila: Zala megye birtokviszonyai az Árpád-korban

Zala megye ezer éve Zala megye birtokviszonyai az Árpád-korban Zala megye az Árpád-kor „klasszikus" vármegyéi közé tartozott, azaz határait az azonos nevű királyi várispánságot irányító ispán hatalmi körzete rajzolta meg, s ez az igazgatástörténeti tény a megye birtokviszonyaira vonatkozóan is döntő hatással volt. Az Árpád-kori megyék másik típusát azok az igazgatási egységek képviselték, amelyek királyi magánuradalmakból fejlődtek megyévé, példaként a Dunántúlon Pilis, a Felvidéken pedig Zólyom, Sáros vagy Bereg említhető. Ezek területe eredetileg teljes egészében királyi birtok volt, ahol csak a 12. századtól kezdve jelentek meg az egyházi és a világi magánbirtokok, a klasszikus megyéket ellenben a három nagy birtoktípus mindegyikének jelenléte már kezdettől fogva jellemezte. Mindez természetszerűleg az egyes megyék helyi társadalmát is közvetlenül befolyásolta: míg a királyi magánuradalmakból kialakuló megyékre jó ideig egyfajta csonka társadalom volt a jellemző - hiányoztak például a királyi várszervezet jellegzetes társadalmi csoportjai, így a várnépbeliek és a várjobbágyok -, a klasszikus megyék népességében az Árpád-kor társadalmának teljes keresztmetszetét fellelhetjük, s nem volt ez másként Zala esetében sem. Zala megye all. század második felére nyerte el azt a formáját, amely aztán egészen a modern korig fennmaradt. Korábban a szomszédos Somoggyal együtt a Szent István korában létrejött Kolon vármegye része volt, melynek területe kiterjedt a Drávától délre elterülő középkori Szlavóniára is. A Kolon vármegye felbomlását követően önállósodó Zala megye déli határa a 13. század elejére a Dráva vonalát követve állandósult. A középkori Zala megye területéhez tartozott tehát délnyugaton a Muraköz, északkeleten pedig - egészen 1950-ig — a megye része volt a Balaton-felvidéknek a mai Alsó- és Felsőörsnél kezdődő s nyugat felé fokozatosan szélesedő sávja. Zala megyei helység volt tehát Tihany épp úgy, mint Tapolca, vagy az 1009-ben még Marcalfő néven említett mai Sümeg. A Dunántúl területét a magyarság a Kárpát-medencei honfoglalás utolsó fázisában, 900-ban vette birtokba. A magyar krónikák szerint Bulcsú volt az, aki a „Balaton körül" foglalt magának szállásterületet, mely híradást a 13. század utolsó negyedében dolgozó Kézai Simon mester „Zalában, a Balaton körül" megfogalmazással élve pontosította. Mivel Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a 10. század közepén arról ír, hogy Bulcsú apját Kainak hívták, szerfelett csábító a gondolat, hogy a Balaton-felvidéken található Káli-medence névadója ez a Kál lehetett, jóllehet nincs olyan adat a birtokunkban, mely igazolhatná ezt a feltevést. Bizonyosan téves ugyanakkor a — krónikák és Anonymus által fenntartott - magyar hagyomány azon eleme, mely szerint Bulcsú a honfoglalás korának szereplője lett volna: az augsburgi csatavesztés (955) után kivégzett Bulcsú már csak időrendi okokból sem lehetett egyike a honfoglaló vezéreknek. A szállásterületének lokalizációjára vonatkozó híradás ugyanakkor helytálló lehet, legalábbis erre vall, hogy a magát Bulcsútól származtató magyar nemzetség, melyet 13-14. századi forrásaink hol Lád, hol Vérbulcsú néven emlegetnek, valóban a Balaton-felvidéken birtokolt. A nemzetség másik — nevével azonos, mára már elpusztult Lád település a Badacsonytomajjal szomszédos Tördemic határában állt, de birtokolt a közeli (Gyula-)Kesziben és Ábrahámban, továbbá kissé északabbra, Pabaron is. (Ez utóbbi település Tapolcától nyugatra feküdt.) Mire a nemzetség tagjai felbukkannak forrásainkban, a feltehető egykori gazdagságnak, mint az az iménti felsorolásból is megítélhető, csak a töredékével rendelkeztek; a rokonság a szerény jómódban élő birtokosok közé tartozott. A vagyon és a hatalom elvesztésének pontos körülményei nem ismertek, gyanítható azonban, hogy a királyi hatalommal való szembekerülés következményeit viselve süllyedt a nemzetség a jelentéktelenségbe. Ésszerűnek tűnő feltételezés szerint ugyanis a 10. század első felében bizonyos mértékig háttérbe szorult Árpádok az augsburgi csatavesztés kínálta alkalmat megragadva terjesztették ki tényleges uralmukat a Nyugat-Dunántúl addig önálló politikát folytató hatalmi központjaira, ami aligha történhetett meg harcok nélkül. Mindenesetre a magyar történeti hagyomány szerint a Szent István-i államszervezést megalapozó Géza fejedelem kezét „vér szennyezte be", s meglehet, hogy ehhez hozzájárult Bulcsú törzsének meghódoltatása is. Az István ellen lázadó Koppány seregében pedig későközépkori, de — azóta elveszett - korai forrásokat is felhasználó tudósítások „zalaiak"-at is említenek, s okkal gyanítható, hogy ez az utalás Bulcsú maradékaira vonatkozik. Az államalapítás körüli harcokban elbukók javait országszerte a győztes királyi hatalom vette birtokba, s minden bizonnyal így történt ez a későbbi Zala megyében is. A birtokok egy részét az uralkodó saját használatára tartotta meg, a többit pedig eladományozta, részint egyházaknak, részint világi híveinek. Zala megyében szép számmal találunk királyi birtokokat. Ezek egy részét a zalai várispánság alá rendelt földek alkották. A Balaton-felvidéki Paloznaktól a muraközi Béláig, a vasi határ mellett sorakozó Kebelétől, Irsától és Cséptől a Somogyhoz közel eső Récséig és Komárig terjedő láncolatuk több-kevesebb pontossággal kirajzolja a középkori Zala megye határait, többségük mégis inkább a megye közepén, az északról és keletről a Zala folyó által határolt vidéken feküdt. Lovas határának egy része ugyanakkor a Nyitra megyei Szolgagyőr várnépeinek kezén volt, Tagyonban pedig veszprémi várnépek éltek, akiket IV. Béla udvarnoki szolgálatra rendelt, s végül III. András adományozott el a bakonybéli apátságnak. A királyi birtokok egy másik csoportját, miként az ország más tájain is, a király és az udvartartása eUátását szol38