Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

Zala megye kialakulásától a török háborúk kezdetéig (1000–1540-es évek) - Zsoldos Attila: Zala megye kialakulása és a megyei intézmény a 14. század elejéig

Zsoldos Attila: Zala megye kialakulása és a megyei intézmény története a 14. s%á%ad elejéig Koppány lázadásának leverését követően az elbukott vezér területén szervezte meg Szent István a veszprémi egyházmegye déli részét alkotó, s talán első ispánja után elnevezett Kolon megyét, mely azonban utóbb részekre bomlott. A felbomlás puszta ténye nem tekinthető rendkívüli fejleménynek: az Árpád-kori megyefejlődés több példából ismert sajátossága, hogy egyes óriási kiterjedésű megyék területén idővel több megye, illetve nem megye jellegű ispánság jött létre. Ez a jelenség figyelhető meg egyebek mellett a Kolonhoz hasonlóan egyedül az 1009. évi oklevélben említett Visegrád megye esetében, amelynek egykori területén a 13. század közepén már Esztergom, Pilis és Pest megyék, ületve a nagy-szigeti ispánság osztozott. Azt, hogy nem valamiféle dunántúli sajátosságról van szó, az bizonyítja, hogy a tendencia az ország más részein is megjelent: az egykor Dél-Erdély egészét magában foglaló Fehér megyéből szakadt ki Hunyadj Küküllő és Torda megye, valamint a székely és szász ispánságok, az Északkelet-Magyarországon megszervezett Újvár megye pedig Heves(újvár), Abaúj(vár) és Sáros megyékre vált szét. Kolon esetében a felbomlás időpontja megközelítő pontossággal meg is határozható. A zselicszentjakabi monostor 1061. évi alapítólevele ugyanis az alapító Ottót „somogyi ispán"-nak mondja, s ez az adat all. század közepére helyezi Kolon feldarabolódását. Az átszervezés hátterében a magyar külpolitikának az Adriai-tenger partvidéke iránt az idő tájt feltámadó érdeklődése sejthető, amelynek jeleként I. András király hadjáratot vezetett Dalmáciába. Bár e hadjárat tényleges megtörténte vitatott, kétségtelen, hogy a Koppány székhelyeként számításba nem vehető, de a Kolonból kivált önálló Somogy megye központjául szolgáló Somogyvár várának területén talált legkorábbi pénzlelet éppen I. András korára utal. Kolon megye felbomlásának all. század közepére helyezését támogatja továbbá az az 1134-ből származó adat is, amely szerint a zágrábi püspökség 1091 előttre tehető alapításakor Szent László király Somogy és Zala megyékből rendelt szolgálattevőket az újonnan alapított egyház alá. Az önálló Zala (és Somogy) megye kialakulásának e rekonstrukciója számos ponton párhuzamba állítható egy másik, bizonyosan Szent István-kori megye, Csanád történetével. Csanád megye épp úgy egy törzsi vezető, Ajtony egykori territóriumából alakult ki, mint történt az Kolon esetében; mind Bulcsú, mind pedig Ajtony maradékai — a Lád (Vérbulcsú), illetve az Ajtony nemzetség — hatalmuk és vagyonuk nagy részének elvesztése után is megtarthatták egykori szállásaik töredékeit; s végezetül mindkét nagy kiterjedésű korai vármegyéből utóbb több megye alakult ki: Csanádból a jóval kisebb területre csökkenő Csanád mellett Temes, Kéve, Krassó és talán Arad vált ki, míg Kolon megyéből Zala, és a 13. századra ispánsággá fejlődő segesdi uradalmat is magában foglaló Somogy. Az önálló Zala megye, miként minden bizonnyal már Kolon is, az Árpád-kori vármegyék legrégibb rétegét képviselő „klasszikus" vármegyék csoportjához tartozott. Ezen megyék szervezetének legjellemzőbb sajátossága az volt, hogy rendkívül szoros, egyfajta szimbiózis jellegű kapcsolatban álltak a királyi birtokok egyik típusát alkotó királyi várszervezettel. A királyi várszervezet az egy-egy királyi vár alá rendelt földekből és az azokon élő népességből álló várispánságokból épült fel. A várispánság nem volt egybefüggő területű uradalom: birtokai egymástól kisebb-nagyobb távolságra feküdtek, mindazonáltal a vár alá tartozó földek együttese több-kevesebb pontossággal kirajzolta egy-egy megye területének határvonalait. A megye és a várispánság közötti kapcsolatok egy másik szembetűnő jelentkezési formájaként említhető, hogy a várispánság élén álló személy volt egyszersmind a megye ispánja is. Ilyen körülmények között érthető, hogy a magyar történetírásban sokáig uralkodónak számított az a vélekedés, mely szerint a megyei intézmény joghatósága voltaképpen csak a helyi királyi birtokokra terjedt ki, s a megyésispán is egyfajta királyi jószágkormányzó volt. (Ezt az álláspontot képviselte - mások mellett — a Zala megye középkori történetének klasszikus monográfiáját elkészítő Holub József is.) Ez a felfogás ma már meghaladottnak tekinthető. Kétségtelen, hogy a megye és a várispánság két, egymástól nagyon is különböző intézmény volt, miként az sem lehet vitás, hogy egy-egy megye területe a helyi várispánság birtokai által kijelölt határokon belül fekvő minden más birtokot is magában foglalt, s a várispánság kormányzóját megyésispáni minőségében megillették bizonyos hatáskörök a várispánságtól független megyebeliek felett is. A várispánság birtokain élőket várnépbelieknek nevezték. Ok a király tulajdonában álló szolgák voltak, akiket a várispánság fenntartásához szükséges különféle szolgálatokra rendeltek: a zalai várispánság esetében forrásaink például szőlőműveseket, hirdetőket és szűcsöket emlegetnek. A várnépbeliek közveden elöljárói eleinte a várispánság szolgálatába álló szabadok lehettek, belőlük alakult ki aztán all. század utolsó negyedére a várjobbágyok rétege. A várjobbágy szintén szolgarendű volt, csakhogy míg a várnépbeüeket számos adó terhelte, a várjobbágyok kötelezettségei a hadakozásra, illetve a várispánság igazgatásában való részvételre korlátozódtak. A várjobbágyok közül kerültek ki a várnépek mindennapi életének kereteket adó századok élén álló száznagyok, s közülük választotta ki az ispán azokat a várispánsági tisztségviselőket, akik tevékenységének egyik vagy másik részterületén helyettesítették: a katonai ügyekben illetékes hadnagyot, a feltehetően a vár karbantartása terén eljáró várnagyot, s a bíráskodásban segédkező udvarispánt. A várnépbeliek két speciális feladatot ellátó csoportját szintén egy-egy várjobbágy irányította: a hirdetők élén a hirdetőnagy, az őrökén az őrnagy állott. A várnépbeliek ez utóbbi csoportja a mai fogalmaink szerinti országhatár őrzésének feladatát látta el. Ennek megfelelően őrökkel csak a határ menti megyék várispánságaiban találkozunk: Zalában főként a Kerka mentén éltek őrök, de szerfelett valószínű, hogy eredetileg a szomszédos Vas megye délnyugati részén feltűnő „zalaőrök" is a zalai várispánsághoz tartoztak. A várispánság — és a vármegye — élére a király nevezett ki ispánt, az esetek túlnyomó többségében az előkelő rokonságoknak a király kegyét és bizalmát élvező tagjai közül. Az ispáni megbízatás a király „tetszése tartamára" 35