A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950-1960 (Zalaegerszeg, 1960)

Régészet - Csalog József: Híd- és dorongutak Zalavár környékén

146 eSÄLOÜ JÓZSEF ahol az út töltését megtaláljuk, a XVI. században is csak a már említett p

3 VII. és II. útszakaszok lehettek használatban. Az utaknak többi részét ezek szerint már régebben használaton kívül helyezték, illetve többé már ki sem javították. A dorongutak elődeinek, a hídutaknak a keletkezése ezek szerint még korábbi időkre teendő. Tekintve, hogy egyes szakaszokon dorong-utakká való átalakítása a XII. és a XVI. század közötti időben történt, az ezeket megelőző lábashíd-utaknak a korát vagy az Árpádok korára, vagy még korábbi időkre, a Pribina-féle szláv Mosaburg idejére tehetjük. Az a feltevés, hogy a Zalavár-környéki lábashíd utak a magyar középkorban épültek s így a zalavári bencés apátsághoz tartoztak volna, nem látszik valószínűnek. Ellentmond ennek az a tény, hogy a III. és IV. útszakasz a Pribina-kori bazilikát kötötte össze a várral és a faluval, ellene szói ennek az, hogy a négyszögletesre faragott cölöpök típusát Pribina-kori épület alapfalai alól ismerjük, s hogy a régi meg nem újított hídutak olyan szigeteket kötöttek össze a várral (Borjúállás-sziget, Rátás-sziget), melyeknek felszínén Árpádkori cserepeket nem, de kora-középkoriakat szép számmal láttam. Más megoldás nem is lenne valószínű, mert hiszen a lápos, ingoványos helyre épült Mosaburghoz az épületanyagot a páhoki kőbányákból és a közelben fellelhető római épületmaradványokból legkönynyebben nem vízi, hanem szárazföldi úton hozhatták a helyszínre. A zalavári híd- és dorongutak kérdésén felül jelen beszámolómnak egyik célja az is, hogy felhívjam a figyelmet azokra a levert cölöpök segítségével készült egyéb létesítményekre, melyek a Balatonnak már feltöltődött melléköbleiben nyomokban másutt is fellelhetők. Felkutatásuk, térképezésük és koruknak meghatározása sürgős feladat, mert a rohamosan fejlődő mezőgazdaság új munkamódszerei és a fokozódó tőzegkitermelés csak akkor segíti elő az ilyen emlékek felkutatását, ha régészeti tekintetben is fokozódik az érdeklődés. A réten a kézikaszával dolgozó részére is akadályt jelent a talaj felszíne fölé emelkedő cölöpcsonk, de még sokkalta veszélyesebb az, ha a nagyüzemi módon gondozott táblán, magasra nőtt fű között, kaszálógép útjába kerül. A gép épsége érdekében ilyen helyen kénytelenségből is eltávolítanak minden akadályt. Végleg eltűnhetnek így a múltnak máig megmaradt emlékei, ha felvilágosító munka útján idejében tudomást nem szerzünk ezekről. Tőzegtelepeken is hasonló veszély fenyeget; ilyen helyeken azonban az érdekek helyes összekapcsolása komoly eredményekhez is vezethet. 1951-ben a Nagyberek öblében, Fonyód mellett, Feketebézseny nevű tőzegtelepen bukkantak a tó fenekébe vert tölgy cölöpökre. Az akkortájt még nem víztelenített területen a cölöpök elhelyezkedésében rendszert felismerni ugyan nem lehetett, de kétségtelenül megállapítható volt, hogy a cölöpöket olyan időkben verték le, amikor a parti turzások folytán elkülönült öblöt még nem töltötte fel a vízi növényekből keletkezett tőzeg. A cölöpöknek akkoriban még csak az alján gyülemlett fel kb. V2 m-es tőzegréteg; felső, kb. IV2 m-es részük azonban nyílt vízben állt. Az említett alsó tőzegrétegen feküdtek ugyanis azok a 6—8 cm vastagra hasított tölgy pallómaradványok, melyek közül néhány darabot az ugyanott talált Vucedolzóki cserépanyaggal együtt beszállítottam a keszthelyi Balatoni Múzeumba. A leírt leletkörülményekből világosan következik, hogy a pallómaradványok annak a padozatnak a részei, melyekkel a tóba vert cölöpöket híd-