Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája IV. (A Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala. 1929)

Kiskanizsa az etnografia tükrében, írta N. Szabó Gyula

kedést, bicskázást. A bicska messze földre elvitte Kiskanizsa hírét. (Rossz hírét.) Gyakran hallani ma is : haj ! azok a kiskanizsai bicskások . . . azok a sáskák,. .. A késelés, a bicskázás ma már napról-napra ritkább. De azért elégszer fölzörgetik az orvost : »doktor úr rögtönözzön meg . . . nézzen meg a rögtönsugárral . . .« Jellemző rájuk, hogy a bicskázásoknak csak kisebb százaléka »ad a törvénynek dógot«. Minden kicsiséggel nem futnak a bírósághoz. Nem is olyan régen még csizmaszárba hordozták a kést. így mentek be Nagykanizsára is — a városba. így kei esték fel a szomszédos falukat is. Jaj volt annak, aki kiskanizsai legénnyel kikezdett. A kiskanizsai legény (vagy amint még ma is igen sok helyen mondják — kiskanizsai bicskás sáska) nem futott el a túlerő elől. Agyonverhették, agyonszúrkálhatták, de el nem szaladt. A megfutamodót otthon lenézték, rongyembernek tartották. Előfordult, hogy a gyáva legénynek a menyasszony visszaküldte a piros jegy kendőt. A verekedés — virtus volt. Ma már azonban a verekedőket nem nagyon szeretik, sőt elítélik. Izgágának tartják. Nem szívesen állnak vele szóba. Különösen az értelmes gazdák. A kiskanizsaiak szilajságát, »kurázsiját«, bátorságát bizonyítja a réti verekedés. Ma már ez a kurázsira, sokszor halálig tartó haragra, gyűlöletre nevelő szokás megszűnt. Mi volt a réti verekedés? Még ezelőtt husz-huszonöt évvel is, amint Ősszel a rétek felszabadultak, vagyis a marhák mindenki rétjén, legelőjén legelhettek, az őrzőgyerekek hadat izentek egymásnak. Rendesen két pártra szakadtak. Némely párt tíz-húszéves múlttal díszeleghetett. A pártok az utcák, szerek s faji eredet szerint alakultak ki. Néha két, esetleg több népes család volt egy párt. A másik pártot ismét más családok alkották. A réti verekedést az őrzőgyerekek kezdték. Parittyával kerítették egymást. Csak úgy búgtak, suhítottak a kövek. Hiába vérezett egy-két fej, hiába alélt el valaki, azért a harc folyt tovább. Mindig közelebbről s egyre hevesebben. Midőn már a parittyát nem lehetett használni, előkerültek a serófos botok. Ezeknek a jelét még ma is többen megmutathatnák. A réti verekedések többnyire vasárnap voltak. A verekedést először a felnőttek csak nézték. Nem üres kézzel, hanem ásókkal, fejszékkel. S akkor kezdődött az igazi csata, midőn a felnőttek veszedelmes fegyvereikkel »segítségre indultak.« Sok súlyos sebesülés történt. Ezelőtt harminc évvel egy cselédnek a fejét kettévágták. Ennek a harcias szokásnak a hatóság üzent hadat. De sok időbe került, amíg végre az Őszi rétek nem piroslottak a vértől. A réti verekedések voltak Kiskanizsa piros vasárnapjai. Ez a kiskanizsai Őszi verekedés nem egyedül álló jelenség. így volt pl. a vasmegyei Bobán, a veszprémmegyei Nagypiriten és Kiskamondon is. A vasmegyei Boba határos a két veszprémmegyei faluval. A bobaiak egyik vasárnap a piritiekkel, másik vasárnap a kamondiakkal verekedtek. Ezeknél is a parittya és a serófos bot volt a fo hadiszerszám. A harcot a kiskanizsaiak is, a bobaiak is a kerítéssel kezdették. Hasoncsúszva indultak el. A feladat ez volt : meglepni, rajtaütni. Néha csak négy-öt apróbb 336 —