Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája IV. (A Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala. 1929)

A kanizsai egyházak története: - a) a kath. egyház története, írta Barbarits Lajos

adott a lebontott vár anyagából, egy aranyozott ezüstkelyhet, orgonát és egy miseruhát. Felesége a »különféle hivatalnokokn körében gyűjtött. A kincstár 10.000 téglát, a vármegye 61 igásnapszámot, a városiak ingyen munkaerőt, a várromok pedig építőkövet adtak. 1705-ben, minthogy a kiskomáromi plébános már nem birta egyedül a két fára gondjait és a kanizsai közhangulat is egyre erősebben követelte a ferenceseknek ősi jogaikba való visszahelyezését, királyi engedéllyel végleg átadták a plébániát a barátoknak.

1) A franciskánus zárda lakóinak száma mindössze 6 volt ebben az időben. Ezek közül az egyik Kiskanizsa lelkipásztora volt. A város állandó hozzájárulást szavazott meg a plébánia fenntartásához s ezt többé nem kellett házról-házrajárva összeszedniük a barátoknak, hanem a város tartozott azt beszedetni. A járandóság volt évi 40 frt készpénz, 60 pozsonyi mérő búza, a szokásos koldulás jövedelmei és minden igás marhával biró gazdától egy szekér fa.

2) A templom és zárda építkezése csak nagyon lassan haladt előre. Ujabb és újabb kegy-adományokra, gyűjtésekre volt szükség, hogy az akkori arányokban hatalmasra méretezett építkezést hosszabb-rövidebb szünetek után folytathassák. 12 esztendő multán, 1714-ben végre elkészültek annyira, hogy július 30-án Andrási Miklós házfőnök és Szaboly János házgondnok letették a sekrestyeépület alapkövét.

3) A tornyot azonban pénz hiányában, már nem tudták felépíteni, csonkán maradt 1816-ig, amikor is 7503 frt költséggel azt is befejezték, 1823-ban pedig a város 250 forintért órát tétetett reá Hitzelberger Károly Dunántúlra híres kanizsai órással. A zárda 38 szerzetes befogadására épült, de gyakran laktak abban a növendékekkel együtt hatvanan is. Az újraéledt ferencesrendi plébániának az átvétel és az építkezés nagy gondjai után újabb akadályokkal kellett megküzdenie. A kanizsai fára ugyanis a veszprémi püspökséghez tartozott. A zágrábi püspökség viszont egyre azon igyekezett, hogy a kanizsai plébániát a maga hatósága alá vonja. »A zágrábi egyházmegye ugyan — írja P. Vajda nagykanizsai plébános-helyettes a városhoz 1889-ben intézett panaszában — a veszprémi egyházmegye hatáskörébe betolakodott, de az akkori plébánosok a jezsuiták által kitiltattak és 1690-ben az egész egyházi joghatóság a veszprémi püspök mellett maradott, kivéve, hogy 1711-ben a zágrábiak a tavon-túli részbe (Kiskanizsa) ismét betolakodtak,

4) de 1715-ben gróf Volkra Ottó János püspök itt látogatást téve, az erőszak ellen tiltakozott és Kiskanizsán is plébánost iktattatott.« Érdekesen világít rá az ilynemű mesterkedésekre Biró Márton veszprémi püspök alábbi sajátkezű levele :

5) 1) Kereszteltek anyakönyve »Inventarium Supellectilis Sacrae« c. a. 2) P. Vajda i. beadványa. 3) Kereszteltek anyakönyve »Pro memóriám« c. a. 4) A két városrész között elterülő mocsarak ekkor még nem voltak lecsapolva. 5) Plébániánk Hitélete, 1926 ápr. — 237 — Plébánia-templomrészlet