Novák Mihály: Zalavármegye az 1848-49. évi szabadságharcban (1908)
A 47-ik önk. honv.-zászlóalj tört.
242' a jobbszárny, miut gyüril vette körül zászlóaljunkat. Mindez oly meglepő gyorsasággal történt, liogy nem volt időnk négyszöget alakitaui, hanem álltunk ott n3'ilt sorokban. Mintha még most is hallanám a német tisztek kiabálásait: „Euyim magyar, letenni a fegyver magyar!" De Iukey tüdejének egész erejével ordított vissza: „Löjjetek fiuk az irgalmát, meg ue add magad Zala!" S megkezdődött a puskaropogás. A lovasok pisztolyaikat sütögették közénk; mi pedig az összezsúfolt zászlóalj közepéből puskáztunk reájuk elég jó sikerrel, mert néhány perez múlva a gyürü tágult, a lovasság hátrafutott, mi pedig huzódtunk vissza a vár felé. De csak néhány perczig haladhattunk, mert újra körülfogtak bennünket a dragonyosok s ismét hallottuk a fölszólítást: „Letenni a fegyver magyar!" mely miután nem történt meg, tiprattak bennünket, a szélsők közül többeket megvagdaltak, részint levágtak, mire részünkről újra megkezdődött a lövöldözés s az ellenség másodszor is visszafutott. — Testben, lélekben kifáradva, bomlott sorokban huzódtunk most visszafelé ; de a kétszer kudarezot vallott lovasság harmadszor is szerencsét próbált, hogy bennünket lefegyverezzen s a bekerítés harmadszor is ismétlődött, de hála Isten! ez esetben is sikertelen. Mert ekkor már a „Csillageröd"-höz oly közel jutottunk-, hogy annak 24 fontosai megkezdhették működésüket. Lélekemelő volt hallgatni a hatalmas golyók suhogását fejünk fölött s egy dörgő „élj en"-ben törtünk ki, tudván, hogy meg vagyunk mentve. Ezalatt az erődből egy tartalék-zászlóalj is kivonult, mely gyors léptekkel közeledett felénk s már lötávolon kivid sortüzet adott az ellenség felé, mire az végképp eltakarodott, még sokáig üldöztetve a 24 fontosok messzevivö lövegéitől. Mi pedig összetörten, agyonfáradtan, de maguukat meg nem adva, szabadon lélegezve elterültünk a homokban. Nem ismertünk egymásra. Zászlóaljunk a fridaui betörés óta végigharczolta a téli és tavaszi hónapokat és sok ezernyi golyó repült el fejünk felett s jutott közibénk; de ily eltorzult, ijesztő alakokat, mint a minők ekkor voltunk, nem láttunk soha. A félelem, hogy elfognak bennünket, jobban megviselt, mint a puskatüz, vagy hogy többen megsebesültek, söt elestek ... Azonban a lelkesedés csakhamar elfeledteté velünk a veszélyt, mely életünket és zászlónk becsületét fenyegette s pár napra vigan vonultunk ki Komáromból Buda alá, hol a
