Halis István – Hoffmann Mór szerk.: Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra (1896)
Bacsányi János. Ernyei Istvántól
41 s igy ez egyetlen tanú vallomását nem tartották elegendő bizonyítéknak Bacsányi bűnös volta mellett ; különben saját vallomásából is ugy tűnt ki, hogy nem csatlakozott a társulathoz. A hétszemélyes tábla helybenhagyja az ítéletet, de Bacsányit is bűnösnek nyilvánítja az összeesküvés elhallgatásáért, a védő iratában vallott „kárhozatos elveiért" s azon verse miatt, melyet a fölmentő ítélet után örömében a falra irt : „Szép a liazáért tűrni, viselni rabLánczot s halált szenvedni dicső dolog, A mely halandó él s vész érte, Nemzeteket nemesít nevével." Ártatlan létére bűnhődnie kellett tehát. Az ítélet egy évi börtönnel sújtotta, melyet rögtön (1795. május 22.) meg kellett kezdenie. Martinovicson és a négy igazgatón 1795. május 20-án, Szolárcsikon és Özön junius 3-án hajtották végre a halálos Ítéletet. Kazinczyt, Verseghyt és Szcnfjóbit, kik folyamodásukra börtönre ítéltettek, BacsányivaJ együtt a gárdaépületben zárták el, hol irodalmi kört alakítottak. Itt maradtak egészen augusztus 7-éig, mikor a többi elitélttel együtt a kufsteini börtönbe kisérték őket. Itt egészen elkülönítve társaitól, fájdalmának és emlékeinek él. De a magányban vigasztaló angyalul szegődik hozzá egy régi, kedves ismerőse : az enyhetadó, égi költészet, mely utat nyit a szivét szétszakítani készülő fájdalomnak s megszületnek Bacsányi legzordabb napjaiban legszebb költeményei, a börtön sötétjében lelkének legfényesebb sugarai. Mig előbbi költeményeiből szín, pompa, illat árad s fantaziájának ragyogó fénye csak úgy tódul szemeinkbe, addig kufsteini költeményeiből csak a fájdalom, a vigasztalan keserv beszél ; de míg amazok minden kábító, vakító hatásuk mellett sem jutnak be szivünk legmélyebb rejtekébe : ez utóbbiaknak épen egyszerű bensőségük, közvetetlenségük azt az ellenállhatatlan varázst, mely szivünket-lelkünket egyszerre hatalmába keríti. „Tűnődés" czimü költeménye mély érzelmekkel, bánatos reflexiókkal van telve. Megszólítja a kelő holdat áldva, köszöntve, mint egyetlen virrasztó társát ; hiszen az ő szemeit kerüli az álom, társai pedig elcsendesedtek sötét szurdékaikban. A szél szállong a börtön ablakai körül, csapdosva és könybe keverve a költő fürtéit. De tűnik a hold is; a magára maradt költő lelkéhez fordul : Tűrj, halhatatlan lélek ! EÍjő Néked is a kiszabott idő ; tűrj, Míg földi pályád végihez érke.iel. Vesd félre már bús gondjaidat s reméllj. Ismér az Ég!.. Megszán s kiszólít E hazug és csapodár világból. Megilletődve olvassuk e szomorú gondolatokat, melyeket a legválasztékosabban, minden eziezoma nélkül mond el. A szív szól a szívhez, őszintén megható fájdalommal. Erezhető mindenütt, hogy a gondolatokkal együtt születtek meg lelkében a szavak ügy, a mint a költő leírta. A kifejezések hiven tolmácsolják eszméit. Egy szokatlan használatú jelző zavarja némikép az egésznek gyönyörű harmóniáját: „az arezomon lefüggő könybe keverve." „A szenvedő" az önmegadás költeménye. Könyes szemmel, leborulva imádja az isteni végzést s láncztól törődött kezét ég felé emelve kéri az istent, hogy „keserve tengerének mélyiről hozzá kiáltó lelkét" hallgassa meg. Tekints le rám! Atyai kegyelmed fényiből Bocsásd fejemre csak egy sugárodat! Ne hagyd el, ó irgalmazó, Ne hagyd el alkotmányodat.