Halis István – Hoffmann Mór szerk.: Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra (1896)

A költő Zrinyi Miklós halála. Donászy Ferencztől

16 sugár villogtatta, egy hatalmas, athlétai termetű férfi lovagolt és a tisztás szélén leszökve magashátu, türkázos nyergéből, utánozhatlan grátiával segitette le a mellette léptető mosolygós arczu hölgyet, kinek paripáját kétfelől zöld ruhás nemes apródok vezették, a kik egyúttal könnyű, tarka tollas kópjáit is vitték . . Az athléta termetű dalia fekete, bokros szemöldei alatt merészen villogó, de azért nyájas tekintetű kék szemek villogtak . . Lágyan hajló sasorra alatt ábrándos metszésű ajkai, hallgatva is sokat mondtak, s ugy ezen, mint parancsoló vonásokkal rajzolt hős tekintetű arczán, valami méla, gondolkodó árny borongott, mi csak a költők arczán szokott derengeni. E férfi élő képmása volt választott jelszavának : Sors bona nihil aliud. — 0 volt zerinvári Zrinyi Miklós, a hadvezér és költő, az adriai tenger syrenája (a hogy magát nevezte), a hölgy pedig: Zrinyi Ilona. A költő az egész ebéd alatt komoran és gondolkozva hallgatott és sem húgának csevegése, sem Vitnyédy Istvánnak és Bethlen Miklósnak víg tréfái nem tudták felvidítani. Boszus s elégedetlen vonások ásódtak ajkai köré, s valahányszor az elejtett vadak tömegére pillantott, homloka is ránezba szedődön. Egy óriási vén vadkan, minek ele tését már többször megkisérlé, ma megint kitört a hajtásból és a mocsár hozzáférhetlen rejtekébe húzódva csak onnan felelt mérges röfögéssel a kürtök rivaílására. Az ebéd már vége felé járt, midőn Paka nevezetű vadásza, sietve loholt a korridor felé és fel sem menve, csak a márványkorláton áthajolva, mondta : „a vén kan kijött a fekvésből és a nem messze lévő makkosban csemegézik." Zrinyi lángoló szemekkel ugrott fel és ragyogó arczczal kiáltá: — Senki ne jöjjön utánam. E vén füstösfülü a legkisebb neszre a mocsárba veszi magát. Azután egymaga ment felkeresni a vén kant — a serte vadak óriását és legveszedelmesebbikét. Óvatosan, a bokrok árnyékába húzódva törtetett be az erdőbe s alig hogy elérte a mocsár égerfás szélénél kezdődő makkost, egy százados cser tövében ráakadt a keresett vadra. Hatalmas vén és óriási állat volt, minőt a természet tán minden száz évben szül egyet. Tán rokona a mythosz aper caledoniusának, mert hátán és homlokán arasznyi, drótkemény serte meredezett, sarló nagyságú, görbe agyarainak pedig egyetlen ütésével karvastag cserjéket s gyökeret tördelt ki a bozótból, hogy busa fejének mennél kényelmesebb helyet készítsen a túrásban. Az óvatosan bujkáló vadász lábai alatt egyszerre csak megrecscsentek a lehullott targalyak, mire sikoltó hördüléssel pattant fel fektéből és agyarait dühvel összecsattantva, meredt rá tűzben izzó szemeivel. Zrinyi szivét büszke vadász öröm dobogtatá. Ekkora vadkant még senki se ejtett el — de még nem is látott. Lassan féltérdére ereszkedve, fegyverével czélba vette a vén kan seriétől meredező homlokát, de midőn a drága damaszt cső taszitó dörrenéssel eldördült, ugyanabban a pillanatban a vad alátorpantva, félrekapta fejét és a golyó húsos nyakába fúródott, csak csekély, de fájdalmas sebet ütve. A megsebesített kan villámként ugrott fel fektéből. Dühös, sikoltón orditó röffenései érczes kondulással zúgták be az erdőt, görbe agyarai pedig szikrázva csattogtak össze, a mint veszett dühében neki rohant. Zrinyi elvété fegyverét és szablyanagy indusyatagánját rántotta ki övéből s egy ugrással a rohanó vad elébe szökve, rettentő csapást mért alászegett fejére, a mivel egész állkapcsáig akarta kettőbe hasítani. De a csapás csupán aczélkemény agyarait érte, min a drága yatagán markolatánál üvegként roppant ketté ! . . . \