Halis István – Hoffmann Mór szerk.: Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra (1896)

A mi tengerünk. Donászy Ferencztől

151 az ősnádasok vastagbőrüi bámulnak rád nagy szarvaikkal, bárgyú szemeikkel lomha kérődzés között. Akárcsak a bosbubalus primigeniusok. Lépten-nyomon friss vidra nyomok s csúszkálok mutatkoztak a nagyobb erek és tavak partjain megrágott hallakomák, rákollók maradványaival. Nagy tőkés és apró csergő kacsák szálltak fel riadt hápogással és nagyokat czuppanva, ejtették magukat a szomszéd tó vizébe . . A nádas közé pityegve menekültek a bujkáló vízityúkok, vagy bukdostak a békalencsétől zöld víz alá, s keresztül-kasul szelt barázdák mutatták, merre menekült a rákot csemegéző vizi patkány, merre bújtak el a halászó apró gémek . . Vezetőnknek, Gelencsér gazdának a komandérozására négykézlábra „kussadva", bujtunk a több öl magas nádas között, nehogy a „madárnépet" elriaszszuk . . Ez pokoli egy mulatság volt ! Az éles sás és nád törek, beretvaként vagdosta át vastag kesztyűinket az elevennel együtt. A nádi csalán arczunkat égette, a nyakunkba hulló finom törek és növény himpor mart, csipett, mint a tűz, a talaj pedig minden perczben elakart alólunk szaladni . . . I)c mikor oda értünk a belső tó partjára és nesztelen megvontuk magunkat a sűrűben, az elénk táruló látvány, még egyszer annyi szenvedésért is kárpótolt volna. Egy minden oldalról nád s kákával köritett tó és odvas füzekkel, égerfákkal lepett tisztás bontakozott ki előttünk, melyen a madarak és vizi szárnyasok mindenféle faja kajdált, hápogott, sipogott töméntelen mennyiségben. A nádszálakon cserregve, fütyölve mászkált, szaladozott a nádas örökké éber őre a nádi veréb, intő hangjával, hol a légben lebegő halász sasra, hol a bokrok között ólálkodó ellenségre figyelmeztetve a nádas lakóit. Mihelyt elhangzott élesen intő kiáltása, bútt, menekült minden. A vizi lencsét habzsoló ruczák, a sekélyesben halászó gémek, nesztelen siklással bújtak a nád közé. A rákot csemegéző vizipatkány hangos czuppanással ugrott a vizbe és az odvas fűzfákon bóbiskoló bakcsók, pannikák és éjjeli gémek lelapultak a törzsökre — és a nagy csendben csak néha pittyent egyet féltében a nád tövén rejtező vízityúk. Az éber őr ezalatt a legmagasabb nádszálak hegyén portyázott fel alá és vizsgálta szerteszét a tájat. Mikor elmúlt a veszedelem, hivó hangjára újra előjött minden. Legelőször a türkizkő kék ragyogásában csillámló tollazatú jégmadár hibbant vissza leshelyére — s ékes tollazatú drágakőként csillant meg a napsugárban, azután sárga szemeiket, gyanakodó sebességgel forgatva, bújtak elő a szürkegémek, a pityegő vízityúkok, utána csapatosan, hápogva a kacsák és partigázok . . . A fűzfáknak a víz fölé hajló gallyai végén, akár csak egy lusta kreol függőágya, hintálódzott a füge-madár csudás ügyességgel font fészke, a nádszálak között, a kecses barkós czinkék röpködtek, sárga szemecskéikkel ártatlanul bámulva meg mindent, még a komoly méltósággal elhúzó gólyákat is, melyek jó halászó helyek, és a széles levelek alatt sütkérező kövér kecskebékák után kémlelnek . . . Ameddig a bokrok árnyéka terjedt, szélesievelü mozsárvirágok nőtték be a tisztást. E széles levelek alá csak egy-egy vékony sugárkája téved a reggeli napnak, a zöldeshátu kecskebékák nagy gyönyörűségére, melyek jól eső tunvasággal melegedtek e piczi sugárkákban. A bőven növő kigyóhagyma kék virágaira egy aranyos hátú szitakötő ült pihenni, tinoman erezett üvegfényü szárnyait rezgetve, midőn a mocsárvirágok