Halis István – Hoffmann Mór szerk.: Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra (1896)
A mi tengerünk. Donászy Ferencztől
150 Szemeimet nedvesülni érzem, sírni szeretnék, nem tudom miért, fáj valami, nem tudom mi és csak csukló görcs, keserves sóhajtás szorítja össze torkomat . . . égetnek ki nem sírható könyeim Mért irtam le, miért mondtam el ezeket ? Csak azért, mert lehet valaki, tán sok, a ki szintén egymagában állva, az éjszaka csendjében a Balaton villódzó vize mellett . . ezeket szintúgy végig érezte — az megérti, mért irtam le és hálás lesz érte . . . A Balaton mellékének, akár a zalai, akár a somogyi részt vegyük, nincsen párja az egész világon, sem sajátos szépségét, sem pedig geologiai alkotását tekintve — oly ellentétesen, mégis oly harmonikusan működött itt a természet átalakító ősereje. A mindenség nagy műhelyében, a plutonikus átalakulásoké a főszerep — övé az elemi teremtő erő — és akkora tér, minő a zalai és somogyi partok — nagyon csekél\ T arra nézve, hogy a természet két oly ellentétes munkát hozzon létre, minő e két partvidék alkotásának merőben ellentétes jellege. Ez az, a miért egyetlen a Balaton melléke az egész v rilágon ! A zalai sajátságos jellegű hegyvidék. A tűzhányó hegyeknek minden formájával bir, a hegyes „pic-től" kezdve, a rézsútosan vágott, láva folyásoktól barázdált csonka kúpig és kraterszerüleg tátongó tölcséres szakadékokig — épp azért, ha az idegen azt kérdezi, mi legszebb Somogyban ? azt felelik rá : Zala! Paradoxon, de úg\ r van! A somogyi rész a zalainak merőben ellentéte, mert nagy kiterjedésű lapály, még pedig olyan ősmocsaras lapály, melynek vadregényes szépségével tán csak az amerikai Dismal mocsarak vetekszenek. E mocsár vidéknek legvaddúsabb s legérdekesebb része a Tótszentpál közelében lévő Nagyberek ! A ki megnézheti, el ne mulaszsza, a ki a természetet szereti, az ide jöjjön . . A tollnak festeni, a tentának színeket kellene játszani, hogy csak megközelítő képet adjon ! A ki e csudás mocsár birodalomba behatol, nem tudja hova nézzen, mit jegyezzen, mit tartson meg emlékében és ha le akarja írni, kétségbe esik, hogy hol kezdje meg a kaleidoskop tarkaságban váltakozó képeket. Azért, kedves olvasóm, ne várj lépésről-lépésre vezető, kerekded, sima leírást. E helyett ide-oda csapongó, dirib-darab képeket kapsz ! Képzeld magadat az én helyembe — és valld be, — e sürgő, forgó, változatos képnél, te is csak ugy tennél, mint én : hol ide, hol oda néznél, hogy a javát, szebbjét, érdekesét el ne szalaszd ! . . . Azért engedelmeddel jó magam is úgy teszek ! A nád, káka és sás végtelen birodalma ez, a zsombékok ezreivel, gyékénytől meredező tocsogókkal, szittyótól fedett vizekkel. A kibúvó nádhajtások sárga zöldje, a nád czimer barnás színe és a mocsár virágok ezrei kiszínezik akár a virágos mezőt — ezt a zizegő, suhogó nádbirodalmat is, melynek mohós, tőzegvágásoktól csalékony talaja ugy inog, süpped minden lépésnél, mintha beakarna szakadni s minden nyom után fakadó víz támad . . Kajlán álló odvas vén füzek, satnya égerfák váltakoznak, nád, gyékényfoltokkal, tószerü vizekkel, miket nefelejtsek, árvavirág, békatáska és sebforrasztó nadálvtő szegélyeznek, vizében pedig a káka áll őrt barna buzogányával, a sás kétélű kardjával — s mindez össze-vissza van fonva a lápi futóka szívós indáival, mikről ezerszám mosolyognak rád harangforma rózsaszín virágocskái és hogy az ősmocsár képe teljes legyen — egyszerre csak szuszogó horkantással egész bivalycsorda kullog elő — és mint a földalakulások aeonjaiban
