Müller Róbert: Szentgyörgyvár története (Zalai Kismonográfiák 7., Zalaegerszeg, 2002)
Haász Gabriella: Szentgyörgyvár története 1676–1849-ig - Határbejárások
„.. .mándi földön egy fönt álló tusakos fánál hányattatott a 2. határhalom." Dnek tartva a „Zala folyásának tekervényén", az úgynevezett Gáton egy kiágazó vízfolyáshoz értek, ahol szükség esetén a jövőben megengedik újabb homokfelfogó gát építését, összhangban a szabályozási munkákkal. A következő határjeleket mind a meder közelében helyezték el, de ezt a régi Zala-medernek nevezik, miközben a folyó „.. .délnek csavarodva elveszni látszik." Itt található a mándi malomhoz ásott kisebb és nagyobb csatorna, utóbbival az előbukkanó vízfolyás szigetet is alkot. Berekfa, egymás mellett levő két, majd egy magányos fűzfa, illetve az összefutó folyóágak találkozásai jelentik a berekben a legbiztosabb pontokat. Ahol ilyenek nem voltak, ott az égtáj mellé a pontosan kimért távolságot tüntették fel. Az újfalusi határhoz érve az ottani kiküldöttek egyetértésével folytatták a kitűzést, immár a medren kívül, s amint megjegyezték, a bókaházi határjelekkel együtt ezek már a leendő, szabályozott Zala vonalába esnek; a csatornát itt fogják kiásni. Csak a 25. határjel után követhető újra a folyó, s négyes határt képezve találkozik Mánd, Szentgyörgyvár, a másik parton Bókaháza és Hosszúfalu területe. 50 Ez a kijelölés is időtállónak bizonyult: Szentgyörgyvár és Zalacsány között, a Zala mai folyásától K-re, szabálytalan a határ, és kisebb erdősáv kíséri egy szakaszon, majd a ma Bókaházához tartozó Újfalui-bereknél éri el a Zalát. Mint láttuk, a határjárás is éppen az újfalusi határtól említette az új folyómedret. A hivatalos dokumentumhoz mellékelt térképvázlaton nemcsak a leírt határ egy részét tüntették fel, hanem a mándi földesúri majorság és a szentgyörgyvári jobbágyok egymással szomszédos birtokait is. A Mándi Pusztához tartozó kenderföld-parcellákat, melyek az országút és a Betefai (Büki)-patak között feküdtek, bérbeadta az uradalom. Mellettük, a nagy kiterjedésű „Máté földét" egy tagban hagyva műveltették. Az egykori Betefa falu rétjei kísérték a patakot, melyeket részben a majorság állatainak tartottak fenn, részben a szentgyörgyvári jobbágyok kapták „sessiós" rétként, a földekhez hasonlóan felosztva. Külön megjelölték a plébános és az iskolamester rétjét. Az úttól Kre a szőlőhegyekig húzódtak a betefai szántóföldek több táblában, ugyancsak jobbágyi használatban. A patak útját a berekig ábrázolja a térkép, megvan viszont már egy új öntözőcsatorna, ahová a vizét beterelték. A MándSzentgyörgyvár közti szaggatott határvonal szintén csak a berekig követhető világosan, azután a túlparti határfa mutatja az irányt az említett négyes találkozási ponthoz. Az 1854-es és 1858-as kataszteri térképeken /8-10. kép/ Szentgyörgyvár és Mánd környékének legfontosabb dűlőit, szőlőhegyeit ábrázolták, az utóbbi térképen parcellánkénti, telkenkénti beosztással és az utak hálózatával. Alsómándpuszta házai akkortájt az országút és a Zala berek közé épültek, Felsőmánd helyét pedig 1854-ben még csak a téglaszín jelzi. A mándi erdő a nemesbüki, köszvényesi, felsöpáhoki határrészekre is átnyúlt, mára viszont 57
