Cholnoky Jenő (szerk.): Balatoni Szemle 1942-1944. 1-18.szám. - Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága

1942. december / 1. évf. 6-7. szám

töltöttem a Balaton jegén, de így keletkezett repedést sohasem láttam szélesebbet, mint 80 centimétert. De ezt is csak a tél vége felé. Ezeket a durranással keletkezett repedéseket a nép nem nevezi rianásnak. Durranás közben nem is keletkezhet olyan széles repedés, hogy abba például egy ember beleeshetne. Szó sem lehet róla! Pedig ez a vélemény terjedt el mindenfelé, amióta Jókay az Aranyemberben ilyen repedésbe fullasztotta a gonosz Krisztyán Tódort. A repedések közt vannak olyanok, amelyek a legnagyobb feszültségek mentén keletkeztek s legszélesebbre tágultak. Ezeket förepedéseknek nevezzük. Ezek is folyton mozognak, majd kinyílnak, majd ismét bezárulnak s lassankint hatalmas torlasz keletkezik a repedés mentén. Ha hosszantartó, hideg idő után egyszerre melegszik föl az idő, akkor a jég is egész vastagságában fölmelegszik 0°-ra, tehát minden részének be kellene zárulnia. Ámde a főrepedések kivételével a többi mind keményen be van fagyva, tehát ezek a kis repedések, — ezer és ezer kis repedés — nem tud bezárulni. Hatalmas nyomó feszültség támad most a jégben s ennek hatása alatt feltorlaszolódik olyan vonalak mentén, amelyeknek helyzete erőtanilag teljesen megmagyarázható. Kitünö magyar szóval turolás-nak nevezik a balatoniak az ilyen feltorlódott jégtorlaszokat. Mellé kelt térképünk mutatja, hogv ezek a tó felszínére rajzolható, legnagyobb körök mentén keletkeznek, némileg hozzáidomulva a partokhoz. Gyönyörű látványok! Néhány rajz fogalmat adhat a látvány szépségéről. De ezek a turolások veszedelmes helyek. Nem könnyű rajtuk keresztül menni. Amint az idő melegszik, összeomladoznak és nyilt víz-sáv keletkezik a helyükön. Ezeket nevezi a nép rianásnak s nagyon fél tőlük. Azt mondták nekem, hogy azért nevezik rianásnak, mert a ló megrian, amikor közeledik a rianás felé, érzi lába alatt ingani a jégtáblát. Télen ugyanis azelőtt nagyban ment a kőszállítás az északi partról a délire. Kővel megrakott szekerek dübörögtek át a jégen. A dübörgő hangot messziről lehetett hallani, de a vékony téli ködben látni nem lehetett. Ilyenkor már a jég nem acélos, hanem torzsás, függőleges irányú, ceruzányi kis hasábokra esik szét. A halászok úgy mondják, hogy gyertyásodik. Az ilyen jégen már nem tanácsos nagyon járkálni. Meggyőződhetünk róla, ha fejszével kivágunk egy „dirib"-et (így nevezik a halászok a lékből kiemelt, kockaalakú jégdarabot). A diribre csak rá kell ütnünk a fejsze fokával s csörömpölve hull szét kis „gvertyák"-ra. Megrohanja aztán a tó felületét az északi szél s kiveri a jeget, rendesen a déli partra, nagyon, nagyon ritkán az északira. 1938-ban Kenesére verte ki a déli szél a jeget. Olyan torlaszok keletkeztek, hogy szinte bámulatos. A kenesei öreg halászok állítása szerint ilyen még nem történt, amióta ők élnek.