Cholnoky Jenő (szerk.): Balatoni Szemle 1942-1944. 1-18.szám. - Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága
1943. július / 2. évf. 12. szám
Kőkecske, iördemici kőoroszlán Ha talán nem is általánosan, de hazánk több vidékén, — így Somogyban-—Zalában ás, — egy érdekes népmonda kering a nép száján a kőkecskéről, amely már az irodalomba is bevonult! Nevezetesen Szabó Lajosnak „Somogyi históriák" címmel, Veszprémben, 1906-ban megjelent kis füzetében olvashatjuk a „VI. A törökkoppányi kőkecske" címmel (p. 47-51.), az alig öt kis oldalra terjedően leírt, következő népmondát: Törökkoppányban egy tisztes öreg férfiú regélte el Szabó Lajos kérdezősködésére a következőket: A törökök hatalmának lehanyatlásával, lassanként kitakarodtak hazánkból és egy szép napon Törökkoppány váróból is. íMinden összeharácsolt holmijukat elvitték magukkal innét is és csak egy nagy kőkecskét hagytak itt hátra. A törökkoppányiak kérdezősködésére, azt válaszolták a távozó törökök, hogy azért hagyták itt ezt a kőkecskét, mei^a sok minden vinnivalójuk mellett ez szörnyű nehéz és különben is értéktelen, ami tehát nem érdemelné meg a fáradságot! Ezért azután itt is maradt a kőkecske és ott hányódott a templomtéren. Hazájukba való visszatértük után nemsokára azonban a törökök írásban kérték a törökkoppányi elöljáróságot, hogy ha odaadnák a kőkecskét, — melynek különben sem veszik hasznát, — úgy egy török küldöttség menne el érte. Beleegyező válasz után, a török küldöttség el is szállította, nagy gonddal és óvatossággal a nagy kőkecskét nagy Törökországba, amin azután jót mulattak a törökkoppányiak. De ismét levél jött Törökországból, amelyben azt írták, hogy nagyon könnyelműen cselekedett a törökkoppányi elöljáróság, amikor oly könnyen odaadta a kőkecskét, mert az tele volt arannyal, meg drágakövekkel. Azóta is nagyon sajnálják a törökkoppányiak a kőkecske könnyelmű odaengedését és az egyszer rájuk mosolygott szerencséjük eltékozlását! „Az Ország" című hetilap I. évf. 10. számában (1943. VI. 19., p. 13.) pedig Erdélyi Jó zsef-nek --==^^Kökecske" címmel, a következő érdekes költeményét olvashatjuk: „Ott hányódott a temető körül, ki tudja hány esztendeje; hasznát is vette a földmíoes: boronát nyomtatott vele. Pedig ha tudta volna hogy benn, a kőkecskében mi lakik! De hallgatott a faragott kép, ki nem mekegte titkait. Megszólalt mégis valahára, de az egyszer sem magyarul. . . Hintón jött érte messze földről, Isztanbulból egy török úr.
