Cholnoky Jenő (szerk.): Balatoni Szemle 1942-1944. 1-18.szám. - Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága
1943. július / 2. évf. 12. szám
ßaMoni Szemé A fafajok egyik legfontosabbika volt a múltban a bükk (Fagus silvatiea). A tudósok a Bakony nevét is a biikkre vezetik vissza. Aki valaha is a szürkefoltos, símakérgü, gyertyaegyenesszálú öreg bükkös templomi boltozathoz hasonló lombsátora alatt járt, megérti a sajnálkozást afelett, hogy a Balaton vidékén, éppen úgy mint másutt a bükkösök mindinkább megfogyatkoztak és helyüket a mesterségesen telepített kocsánytalan tölgy (Quercus sessiliflora), cser (Quercus cerris), fekete fenyő (Pinus nigra) vagy akác (Robinia pseudoacacia) foglalja el. Ez a változás a megváltozott erdőgazdálkodás természetes folyománya. Mivel a bükk a tarravágást nein tűri, mesterségesen nem telepíthető és csak természetes úton újítható fel, márpedig újabban a tarvágásos gazdálkodás ezen a vidéken általánossá vált, ez az oka annak, hogy a bükk itt eltűnik és más fafajoknak engedi át a helyét. Természetesen a hegyek lábáig, a tó partjáig régebben sem hatolt le a bükk, de egyáltalán a zárt erdő sem, azonban kétségtelen az a tény, hogy nagyobb területet foglalt el, mint ma. Jelenleg is ott találjuk a bükköt a Badacsony fennsíkján 26%-os elegyarányban, az Agártető lejtőin 12%-kai, továbbá a Szőci és a Keszthely feletti erdőkben is nagyobb arányban elegyülve a tölgy és cserfák közé. (Nemesvita 50%, Lesenceistvánd 60%.) A bükk rovására különösen a cser és az akác, a mésztartalmú helyeken a fekete fenyő bódított teret. Ugyanazt mondhatjuk a kocsányos és kocsánytalan tölgyről is, amely különösen a Bakonyban kevesbedett meg. Azonban még mindig elég nagy számban találjuk a koc sányo s tölgyet (Quercus robur) és a kocsánytalan tölgyet (Quercus sessiliflora), a tölgyesekbe és cseresekbe elegyülve a gyertyánt (Carpinus hetulus), továbbá a fekete fenyőt ("Pinus nigra) és az erdei fenyőt (Pinus silvestris). Évtizedek óta a Veszprém városa felett elterülő, nagykiterjedésű murvás kopárokat fekete fenyővel, kiváló sikerrel fásítják. Eléggé gyakori a molyhos tölgy (Quercus lanuginosa), sőt a szőci és zánkai erdőben állítólag a magyar tölgy is (Quercus conferta) előfordul. Itt azonban a magyar tölgy semmiesetre sem tekinthető őshonosnak, söt valószínűleg csak hibrid s nem is tömegesen, hanem újabbi erdőtelepítés folyományaként szórványosan és elvétve található a kocsányos cs kocsánytalan tölgy fiatalosokban. Ezeken kívül szórványosan a fehértörzsű, mélyen csüngő ágú nyír (Betula alba), a kerek koronájú rezgő nyár (Populus tremula) és feliéinyár (Populus alba) gyakori; előbbi a talajjal szemben igénytelen, utóbbit mindenütt ott látjuk a lapályok homokján. Az inkább másodrendű fának minősített, a mélyebbfekvésű helyeken szépen díszlő me zgé s ^ger (Alnus glutinosa), a folyóvizek mentének iszapos, nedves talaján érzi magát a legjobban, ahol kitűnően fejlődik és gyorsan nő. A símakérgü madárcse resznye (Prunus avium), a vadkörte (Pirus communis), a barkócafa (Sorbus torminalis) és a mezei szil (Ulmus campestris) kisebb jelentőségű, másod- és harmadrendű fa. A barkócafa inkább a dombvidék meszes talaján látható, ahol helyi változatban is előfordul. A hengeres törzsű, magasbaszokő, üde talajokon gyorsan növő magas kőris (Fraxinus excelsior),
