Cholnoky Jenő (szerk.): Balatoni Szemle 1942-1944. 1-18.szám. - Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága

1943. március / 2. évf. 9. szám

hogy a padláson, a szénán tölthetjük az éjszakát. Ezt el is fogadtuk; majd időtöltésül hármasban kiültünk a vendéglő előtti padra és onnan az előttünk levő kis katolikus templomot rajzolgattam. Ezt látva a vendéglős, így szólt: „ifiurak, volna egy szobám, de csak két ágyas, a harmadiknak majd szalmazsákra csinálunk ágyat." így maradt el a padláson való alvás. Este a vendéglőben megismerkedtünk a parton kikötött két halászbárka legénységével, akik korán reggel voltak indulandók. Elvállalták, hogy átvisznek bennünket — némi borravalóért — a tihanyi félsziget nyugati oldalára. De ott nem tudtak a sekély víztől a parton kikötni, ez okból egy-egy legény hátán jutottunk a partra és pedig a Csúcs-hegy lábánál. Az Apáti-hegy nyergén tízóraizni készülődtünk, kiderült azonban, hogy nincsen kenyerünk, de volt szalámink és rétesünk, így hát azzal fogyasztottuk el megmaradt élelmünket. Utána besétáltunk Tihanyba, ott a vendéglőben, az az asztalon álló, már majdnem üres üveg tanúsága szerint (lásd a rajzot) borral öblítettük le a tízórait. Tihanyban a vitorlások kecses alakja, majd az apátsági templom régi (XI. századi) altemploma kötötte le érdeklődésünket. Innen elindulva, lehetőleg mindig a part közelében, igyekeztünk Balatonfüred felé. De az az út majdnem szomorúan végződött, mert a mocsaras talaj egyre jobban süllyedt lábunk alatt, úgy, hogy ijedten iparkodtunk kijutni és utána nagyobb kerülővel, biztosabb úton haladtunk aznapi célunk felé. Megint a községi vendéglőben ütöttünk tanyát, de másnap a fürdő parti sétányáról tekintgettünk vissza Tihanyra. Sajnos, csakis az emlékezetemre és néhány vázlatomra vagyok utalva a visszaemlékezéskor, azért bizony sok részlet elmosódott bennem. De nem óhajtom hosszú lére ereszteni írásomat. Balatonfüred után Kertese volt egyik állomásunk, majd utána Siófok következett. Siófok ugyan még akkor nem volt annyira kifejlődve, mint manapság, de már akkor is sokan nyaraltak ott, főleg a falu házaiban. Ez volt az oka, hogy bárhol kopogtattunk, sehol sem kaptunk éjjeli szállást. Elmentünk hát a vasúti állomásra, s a váróteremben óhajtottuk eltölteni az éjszakát. De tíz órakor a főnök, a szabályokra hivatkozva, kitessékelt bennünket, csak azt engedte meg, hogy a perronon lévő padokon lepihenhessünk. Ez a kudarc két társamat annyira elkedvetlenítette, hogy hajnalban, egy Budapest felé indidó vonattal elutaztak. A továbbiakban tehát magamra maradtam. Ez volt az oka, hogy a déli