Sági Károly szerk.: Balatoni Múzeum Keszthely (Keszthely, 1969)

VIII. TEREM SZŐLŐMŰVELÉS A balatoni táj egyik jellegzetessége a sok apró, fehér présház és pince. Mivel a szőlőhegyek gyakran távol esnek a falutól, tulajdonosuk néha messze tájon lakott, a szőlőben valami hajlék kellett. Régebben, mikor sok volt az erdő, tölgyfát használtak építőanyagul. A legrégibb ilyen tölgyfa pince, népi nevén boronapince, Gyenesdiáson található, 1644-ben épült. Néhány helyen találunk még ilyet a Balaton vidékén. A jobbmódú nemes a török háborúk utáni békésebb viszonyok közepette a kor építészeti ízlésének megfelelő, igényesebb épületet létesített szőlőjében. Legszebb barokk présház a badacsonyi Szegedy Róza és a tóti Lengyel borház a Szentgyörgyhegy déli oldalán. A későbarokk, klasszicista és romantikus formákat is megtaláljuk az urasági, vagy nagypolgári építkezésekben. A szőlőbeli hajlék általában két helyiségből állott, présházból és pincéből. A présházban tárolták a szőlőművelés és a szüret szerszámait, de gyakran ez volt a gazda tartózkodási helye is, ha a szőlőben időzött. A pincét bolthajtás fedte. Kiállításunk présházat idéz a látogató elé (63. kép). A présházban először is a nagy gerendaprés (regős prés) vonzza magához a szemet. Óriási mérete egyben meghatározza a présház nagyságát. Ugyanezt a présfajtát használták már a rómaiak is. Gyakran gazdag geometrikus minták díszítik, rávésik a készítés évszámát, esetleg a tulajdonos nevét is. A mi présünk 1756-ból való, és Alsópáhokról került a múzeumba. A prés előtt látjuk a nagy tipróvályút. Régebben erős szövésű zsákokba töltötték a szőlőt, és ebben taposták naphosszat az