Horváth Béla szerk.: A Balaton. Egry József festményei (Keszthely, 1958)

a természeti jelenség értelmén, jelentőségén át a finom remegések, elvágyakozások, a halk ütközetek, a mindenséget maga körül érző lélek megmutatására. A természethez fordul, képeinek színés fényjátékát azonban maga hozza létre, addig foglalkozva a látott dolgokkal, míg a lényeg föl nem szívódik emlékezetében, a lényeget pedig nem a tárgyak, nem a jelenségek jelentik, hanem az, amit ezek mondanak számára. „Én nem a tárgyakat festem, — írta egyik levelében — hanem azok világát." Csodás értelmet, mély jelentőséget, finom hangulatokat érez ki az anyagból — vagy érez bele —, a lélek kohójában aztán magasra hevíti, vagy mert ez a robbanásig fölfokozva már ott szorong benne, a motívum hatására lázasan vászonra veti. Élményanyagában óriási szerepe van a fénynek, a misztikusok rajongásával vonzódik a nap, a fény után. Nem a régi mesterek megvilágító, nem is az impresszionisták tárgyakra vetett s ezekről visszaverődő, szétszórt, hanem a mindenütt jelenvaló, a teret széthasító, a formát bomlasztó, a színt felbontó, kontúrokat elmosó fény az övé, mely átfúródik, áttör mindenen, útjában megállítani nem képes semmi sem. Képeinek szinte egyetlen szilárd eleme, minden más bizonytalan, szeszélyes játékának alárendelődik. Nagy zuhatagokban hull alá szivárványos színekre bontva az atmoszférát, megfosztva anyagi valóságjelentőségüktől a tárgyakat, átszellemítve a természet valóságát, birokra kelve és elűzve a sötétséget. Egry fénye nem egyszerűen az optikai megfigyelés eredménye, sokkal több és mélyebb annál, szimbolikus jelentősége van: diadalmas erő, nyugtalanító összecsapás, perzselő forróság, fájdalmas feljajdulás, önfeledt, mámoros ének ; elemi erő, hol jó, hol félelmetes (ahogy például felperzseli a lombokat, letarolja a fákat), mindenesetre kiszámíthatatlan démoni erejében, szépségében, hatásában. Színei a fény mindent felbontó természetének rendelődnek alá: millió szín cikázik, kavarog a képmezőn, itt tüzesen, napsugarakból szőve, ott lágyan, simulékonyan, selymesen, egy harmadikon puhán, melegen, mély tűzzel, mint a bársony. Elomlók, szétfoszlók, átmenetiek; remegnek a tárgyakon, lebegnek a párában, szétszakadoznak a víz színén, vagy villámként keresztülvillannak a téren, nyugalmi állapotban szinte soha nincsenek. A kép világító erejét kedvenc anyaga, a rajzlap vakító fehérének kihagyásával adja, de a fény felrakásához, ha úgy kívánkozik, bőségesen használja a festéket is. Leggyakoribb színe az élénk vörös, a rózsaszín, a sárga és fehér, vagy a barnás és szürkés árnyalatok, ám a vörös-sárga-fehér- és kékes zöld alapvető ellen7