Müller Róbert - Petánovics Katalin - M. Virág Zsuzsanna: Ékszer- és viselettörténet (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 5. Keszthely, 1987)

bélelik, hogy azontúl mint kész fejfedőt helyezhessék a fejükre) -, hogy csak néhányat említsek. A gazdagodás oka, hogy a vízszabályozások, mocsárlecsapolások következtében nagy termőföldek szabadultak fel, amelyből a parasztság is részesült. E pihent földek jó termést adtak, s a majd három évtizedig tartó gabonakonjunktúra meg a vasúthálózat építésével meggyorsult áruforgalom pénzt hozott a paraszti gazdaságba. A pénzen újabb földeket a nagybirtok szorítása miatt nem vehettek, így vagyontárgyakba fektették. A viselet - viszonylagos állandósága miatt - vagyonnak számított. Egy-egy sárközi menyecske egyetlen öltözetének ára több ökör vagy szántóföld árával vetekedett. Az általános fellendülés a Balaton környékét sem kerülte el, bár ezen a tájon sohasem alakultak ki olyan jellegzetes és gazdag viseletközpontok, mint a Sárközben, Kalocsa környékén, a palócságnál és folytathatnám a felsorolást. Ennek oka az volt, hogy a Balaton-felvidéken számos kisnemes község települt, akiknek viselete visszafogottabb, rangos, komolyabb volt. A másik ok, hogy igaz, a Balaton déli felén is megkezdődött a mocsarak lecsapolása, a reformkorban elindult, de csak a 19. század végén befejezett Zala szabályozás is több mint ezer hold árterületet szabadított fel, de ebből a parasztság kezére nagyon kevés jutott. (Sármelléknek összesen 70 hold.) Tehát az anyagi alap hiányzott a viselet kivirágzásához. Mindezek ellenére a Balaton mentén is követték a divatot: a széles gyári anyagokat megráncolták, s mivel szépnek tartották, ezentúl a szűk vászonholmikat is egybe toldották, bővítették, rakásba igazították. Az eddig egyenes vonalú ingujjak, gatyaszárak, pendelyek egyre szélesedtek, lobogóssá, repkedőssé lettek. Az alsószoknyák száma nőtt, s a lányok, asszonyok formája egyre kerekebb, erőteljesebb, és a színes gyári holmik hatására egyre élénkebb, vidámabb összhatást mutatott. Elevenítsük fel a másfélszáz éves rajzalbum készítőinek és Jankó Jánosnak segítségével, hogy milyen is volt a Balaton menti magyar nép viselete a külsejében és nemzeti törekvéseiben egyaránt oly nagyszerű 19. században? Jankó János balatoni monográfiájában kevés teret szentel a viseletnek, s azt is múltidőben emlegeti. A férfiak hosszú, vállra hulló hajat hordtak, amelyet elől, vagy a két fül mellett varkocsba, csimbókba kötöttek, később fésűvel szorították hátra. Erősen zsírozták, hogy jobban nőjön. 1848 után a katonaság hatására a hajukat rövidre vágták, lekonyuló bajusz helyett a fiatalok pörge bajuszt neveltek. Ingük - amelyet korábban a nadrágon kívül hordtak bőrtüszővel - gallér nélküli, ujja lobogós, s oly rövid, hogy a derekuk kilátszott belőle. Anyaga a tehetősebbeknek ünnepre gyolcs, a szegényebbnek vászon. Fekete nyakra valójukat többszörösen a nyakukra tekerték, s elől csokorba kötötték. Gatyájuk 6-8-12 szélből készült félszárig érő vászon. Alját kirojtozták, néha kis azsurcsíkkal is „megmesterkedték". Télen a hideg ellen kettőt is felvettek, némelyek zsírral átitatták. Akinek volt, az télen birka- vagy kecskebőrnadrágot húzott, de divatja a 19. század első felében elmúlt. Fejükre nagyszélű, pörge vagy éppen cilinderhez hasonló kalapot tettek, tollat tűztek melléje, de nem kócsagtollat, mert azt büntetés terhe mellett az uraságnak kellett beszolgáltatniuk. Télen báránybőrsüvegef vettek (belsejébe kis zsebet varrtak, abban tartották a pénzt). Kifejezetten balatoni sapkaként írja le Jankó a vidrabőrös-, és Keszthely környékinek a fehér nemezsapkát. Tavasztól késő őszig leginkább bocskort kötöttek a lábukra, amelyet egy korabeli leírás „égbe ballagónak" nevezett, mert hűvös, esős ősszel ki-bejárt benne a víz. De ismerték a török eredetű sarut, amely puhabőrű, hosszúszárú, sarok nélküli lábbeli. Jellegzetessége a fordított varrott talp és az oldalvarrás. Volt csizmájuk is.