Müller Róbert - Petánovics Katalin - M. Virág Zsuzsanna: Ékszer- és viselettörténet (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 5. Keszthely, 1987)

MÜLLER RÓBERT VISELET- ÉS ÉKSZERTÖRTÉNET A RÓMAI KORTÓL A NÉPVÁNDORLÁSKOR VÉGÉIG Római kor I. e. 12-ben kezdődött meg a mai Dunántúl meghódítása, melyet Pannónia provincia néven szerveztek tartománnyá. Időszámításunk első négy évszázadát és az 5. század első harmadát összefoglalóan római kornak nevezzük. A hódítást követően a bennszülött lakosság csak fokozatosan adta fel viseleti szokásait. A sírkőfaragványok és a régészeti leletek alapján a nők csak a 2. századi nagy katasztrófát (markomann-szarmata háborút) követően vették át a római viseletet. A római férfiviselet legjellemzőbb darabjai a tunica és a tóga. A tunica ujjatlan, vagy könyékig érő ujjú, a térdet is takaró bő, hosszú ing. Derékban övvel fogták össze, és finom ráncokba redőzték. Önmagában házi viselet. Felette hordták a tógát, amely két nagy, a hosszélek mentén összevarrt körszeletből készült. Általában hossza háromszoros, szélessége kétszeres embernagyság. Ezért olyan dús redőzésű a tógás férfiszobrok ruházata (friz, jobb 7.). A nadrág viselete a császárkorban terjedt el, elsősorban a katonaság körében. A másik jellegzetes katonai ruhadarab a sagum, görög nevén chlamys, amely ujjatlan, a hátat és a bal vállat fedő köpeny. A jobb vállon fibulával fogták össze. így a fegyverforgató kéz szabad maradt. A női viseletben az alsó ruha a tunica intima közvetlenül a testre kerülő, bokáig érő, rövid ujjú, bő ing volt. Felette stólát vagy pallat hordtak. Az előbbi lényegében csak abban tér el a tunicatól, hogy minden esetben ujja is van, míg az utóbbi egy nagyméretű átvető, amit derékban átkötöttek (friz, jobb 8.). A viszonylag egyszerű viseletet gazdag ékszerválaszték egészítette ki. Ahajviselet sűrűn változott, hol dús fürtökben omlott alá, hol feltűzték a hajat. Ehhez használták a hajtűket, amelyek fémből vagy csontból készültek (1-7.). Egyik végük hegyes, a másik többnyire gömbben vagy kettős kúpalakban végződött. Előfordul, hogy kéz alakú a végük (4.). Különleges az az ezüst hajtűtöredék (7), amelyen ókeresztény motívum, az alfa és az omega jele látható (jelentése: Krisztus a kezdet és a vég). A frizurát gyakran eltakarta a fátyol (ricinum), a bennszülött nők sírkövein pedig baretsapkaszerü vagy turbános fejfedőkkel is találkozhatunk (friz, jobb 6.). Kizárólag nők viselték a fülbevalót, és nem volt olyan népszerű, mint manapság. A gazdagok nemesfémből készült függőket hordtak, de ezek is lehettek egészen egyszerű, hurkos-kapcsos huzalkarikák (13.). A 4. században környékünkön a bronz huzalkarikára függesztett csüngődíszes függők a leggyakoribbak (11-12.). A nők nyakát változatos anyagból készült gyöngysor ékesítette (a benszülötteknél egy darabig a torques viselete is fennmaradt). Legáltalánosabbak a különböző formájú üveggyöngyök (18-23,32.), de készítettek gyöngyszemeket aranyból (16-17.), féldrágakövekből, borostyánból, bronzból, égetett agyagból is. Sőt olyan sírt is ismerünk, amelyben csak a nyaklánc bronzkapcsát találtuk, ezért feltételezhetjük, hogy fából is készítettek gyöngyöket. A nyakláncra még felfűzhettek csüngőket, bullákat is (8-10).