Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

időről időre egységesen megszabta. Lényegében már ekkor kialakult a vándor mezőgazdasági munkavállalók munkaszervezeti formája, amely egészen 1945-ig érvényben maradt. Arató summások A szegődök egy-egy megbízott bandagazda vezetésével a szerződésben kikötött időben útra keltek, egy kis ládában magukkal vitték a legszükségesebb holmikat, és a munkaeszközöket (7 terem 21-23). Munkájuk végeztével az uradalom az előre kialkudott részt hazaszállíttatta. Zala megye az ország egyik legnagyobb summáskibocsátó megyéje volt. A kétszáz évvel ezelőtt kelt szerződésben olyan szavak fordulnak elő, amelyek részben a sarlós aratásra, részben a kaszás aratásra utalnak. A sarlós aratáshoz két ember kell: az arató és a kötöző. Az arató összefogott egy marokra való gabonát, és nem messze a tövétől elvágta, majd a leterített kötélbe tette. (7. terem friz bal 5-9.) Több marokból\ei\a. kéve. (7. terem 28). Nagyobb számú sarlós aratóbanda neve a bokor. (Létszáma változó.) A sarlós aratásnak sok előnye volt: tiszta, majdnem szemveszteség nélküli kévéket szedtek, míg a kaszás aratás kiverte a túlérett szemet és a kéve tele volt gyomnövényekkel. Ma is emlékeznek a Balaton körül egy régi mondásra: az aratott búza keresztje megadja az ötven kilót. A kisparaszti parcellákon (ahol a férfi aratónak szegődött) helyenként még a 19. század végén, és a 20. század elején is az asszonyok sarlóval aratták le kevéske gabonájukat. A nagybirtokon egymás mellett élt a sarlós és a kaszás aratás. A kaszás aratást takarásnak nevezték vidékünkön a tárgyalt időszakban, míg az aratás szó a sarlóval végzett gabonavágást jelentette. A kaszás aratás alapegysége a kaszaerő, melynek tagjai: a kaszás, marokszedő, kötöző (aki legtöbbször a kötelet is csinálta), de lehetett külön kötélvető is. A régi nyelvhasználatban a fenti fogalmakat kettőző (marokszedő), hármazó (kötő), négyező (kötélterítő) néven nevezték. Magyarországon a sarló-kasza eszközváltás első adatai a 15-16. századból valók a Dél-Alföldről, de az egész magyar nyelvterületen csak a 19. század második felében