Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

Pedig a Festetics uradalom jó példát mutatott: mára 18. század közepén Festetics Kristóf nagy gondot fordított a földek trágyázására, nem is beszélve Festetics György korszerű gazdálkodásáról, ahol háromszori szántással, a szántás elaprózásával és jó vetőmaggal igyekeztek jó termést elérni. Fő terményük a búza; a rozs (ez utóbbinak zsúpja miatt is keleté volt); konvenciós célokra a kétszeres; tavaszi búza (főként a rosszul sikerült ősziek pótlására); árpa és zab volt. A korabeli összeírások szerint a jobbágyok búzát, rozsot, árpát és zabot termeltek. A vetőmagot alaposan megtisztították, mert ahogy Nagyváthy János írta „a jó Vetést a jó Mag tsinálja". Az uradalomnak 1754-ben 12 vasrostája, 1799-ben szelelő rostája volt. Ennek ellenére sem mondhattak le a paraszti gazdaságokban használt egyszerű eljárásokról: a szelelésről (a fölemelt vékából (7. terem 45) lecsurgatott mag közül a szél kifújta a szemetet), a szórásról (szórólapáttal (7. terem 43) elterítik a magot, s közben a szemek súly szerint osztályozódnak). Noha a Festetics birtokról nincs tudomásunk a gabona mosásáról és válogatásáról, de más nagy gazdaságokban ugyanúgy válogatták a vetőgabonát, mint a kisparasztok (7. terem 1). Az első szelelőrosták a 19. század végén jelentek csak meg a jómódú parasztgazdáknál, akik ledolgozás fejében kölcsönözték másoknak. A rozsot válogatás után rögtön elvetették, de a búzát még fertőtlenítették, gálicos vízzel csávázták, vagy meszes vízben alaposan átforgatták (7. terem 2-4). Az üszögtől mosással tisztították meg: rostába búzát tettek, leeresztették a vízzel telt kád aljára, s a víz színére feljövő üszköt szűrőkanállal leszedték (7. terem 5-7). Utána a búzát napon megszárították. Az így előkészített magot zsákokba öntötték, kivitték a szántóföldre, és vetőabroszból (7. terem 8) elvetették. (Friz bal 1-4. - Falon recens fotó.) A nagybirtokokon a múlt század második felében már sok lóvontatású vetőgép volt, de a parasztgazdaságba csak a 20. században került egy-kettő. Még a jómódúak is ragaszkodtak a kézi vetéshez, pedig nehéz egyenletesen, szépen vetni. A jó termést nemcsak a jó időtől várták, hanem babonás cselekedetekkel maguk is igyekeztek azt elősegíteni. Pl. vetéskor magot tettek a nyelvük alá, s nem beszéltek. A vetésből tüskeböködővelCl. terem 9) késsel, sarlóval szúrták, vágták ki a gyomnövényeket, sertésekkel megjáratták a vetésre ráfagyott havat, vagy ha hamar kihozta a gabona a fejét, s meglepte a hóharmat, ezen harmathúzással segítettek: a föld szélességében kifeszítettek egy kötelet, s végigpásztázták vele a táblát. Az aratás ideje Péter-Pál, vagy július 2-a, Sarlósboldogasszony ünnepe. Azt tartották, hogy ezeken a napokon szakad föl a gabona töve. Az aratás a parasztembernek, de az uradalomnak is a legnagyobb, legnehezebb és legfontosabb munkája. Éppen ezért az aratást soha nem kezdték meg a szerencsétlennek tartott pénteki napon. Sokhelyütt pedig aratás előtt szerszámaikat megáldatták a templomban. Az aratást nemcsak a földtulajdonosok várták, de várták azok a földnélküliek is, akiknek ez a nagy és sürgős munka adta meg évi kenyerüket. Mára 18. század második felében szükség volt rájuk, hiszen ha a rossz idő, vagy a robotosok elégtelensége és lassú munkája miatt elhúzódott a betakarítás, az 20-25%-os veszteséget is okozott az uradalomnak. Ezért írta Nagyváthy: „... sokszor megesik az, hogy a termésbeli fogyatkozást nem az Esztendőnek mostohasága okozza, hanem a Munkásoknak kevés volta." A gazdaságok már a tavaszi hónapokban gondoskodtak elég aratóról. Az eddig ismert első aratószerződést a balatonkeresztúri Festetics uradalom kötötte 1786-ban a balatonedericsiekkel. A szerződésben kikötötték az arató személyek számát, és azt, hogy szakácsnőt is hozzanak magukkal. A bérről nincs szó, ezt a vármegyei limitáció