Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

tarló, kepe, szérű, őröl, dara stb.) a földművelés ismeretéről tanúskodnak. A kertkultúrára utal a gyümölcs, alma, körte stb. kifejezés. Sőt a szőlőtermesztést is ismerniük kellett, hisz ugyancsak török eredetű a szőlő, a szűr, a bor, és a seprőszavunk. A9. századi magyarság a magasszintű agrotechnikával rendelkező kelet-európai szaltovomajaki kultúra hatáskörzetében élt. Jellegzetes rövid kaszáikat és ekevasukat (7. terem 47) ismerjük, de a magyarság terjesztette el széles körben a vasalt ásók használatát (6. terem 31) és honosította meg Északkelet-Magyarországon a borelőállítás préstelen módját is. A honfoglalók földművesismeretei tehát azonos szinten álltak az itt talált őslakosságéval. Másképp végrehajthatatlanok maradtak volna 11. századi, a feudális gazdálkodásra vonatkozó királyi törvényeink. (A 13. században betelepített kunok példája is jól mutatja, hogy milyen hosszantartó folyamat egy nomád népesség áttérése a földműves életformára.) Az Árpád-korra (11-13. század) a lassú gyarapodás, a müvelésbe vont területek növekedése a jellemző. A13-14. században válik alkalmassá a magyar mezőgazdaság a nyugat-európai kora középkori agrárforradalom vívmányainak fokozatos átvételére. Ennek megfelelően gazdagodott és differenciálódott az eszközkészlet. Az ásóvasalások (6. terem 32) mellett a késő középkorban újra elterjedt a teljesen vasból készült ásó (6. terem 33). Az irtáshoz nagy ágvágókath használtak (6. terem 29-30). Utóbbi érdekessége, hogy egy 15. századi kétélű kardból alakították át. De megemlíthetjük a hegyes csákánykapát is (6. terem 28). Újra megjelennek a barázdaszántó nehéz ágyekék (6. terem 49-50), és a késő középkorra teljesen kiszorítják a könnyű túróekéket. Egyre jobban terjed a két- és háromnyomásos gazdálkodás. Ez azt jelenti, hogy nincsen parlag (több évig pihentetett föld), hanem a művelésbe vont föld felét vagy harmadát pihentetik évenként váltakozva ugarként. Ehhez tavasszal is kellett szántani, ezért megnőtt az istállós állattartás szerepe, és újra elterjedt a hosszú kasza, amely már acélpengével rendelkezett. A Dunántúlon sarlóval arattak (7. terem 19-20), és ez maradt a kizárólagos aratóeszköz itt a múlt század második feléig, de az Alföldön már a 15. század végén elindult hódító útjára a kaszás aratás. Anépesség gyors növekedése (a tatárjárás és a 15. század vége között megduplázódik) és a városiasodás létrehozza a belső agrárpiacot. Ajobbágyi kötöttségek fellazulnak, a terményjáradékot fokozatosan háttérbe szorítja a pénzjáradék, és Magyarország csatlakozott a nyugat-európai fejlődéshez. A Dózsa parasztháború és következményei, majd a török megjelenése, a középkori magyar királyság bukása és az ország három részre szakadása megtörte ezt a folyamatot. A Balaton környéke határvidék lett a királyi és a hódoltsági terület között. A falvak többsége elnéptelenedett. Ebben a háborús pusztítások mellett minden bizonnyal szerepet játszott, hogy a hódoltsági területen kétszeres adóteher sújtotta a jobbágyokat, mert a török kincstár és a török földesúr mellett régi földesuraik és a király is igyekezett az adókat behajtani rajtuk. Az ún. második jobbágyság és az egyre jobban terjeszkedő majorsági gazdálkodás nem ösztönözte a termelés fejlesztését. Bizonyos változások azonban megfigyelhetők. Az ekék és az ekealkatrészek mérete növekedett (6. terem 51 -52), a mélyebb szántás miatt nagyobb erő nehezedett az ekefejre, ezért az ekevasat és a gerendefyt ún. címervassal kötötték össze. A törökökkel a Balkánról délszláv népesség is érkezett a hódoltsági területre. Ők hozták magukkal a borkezelés új módját, aminek az egri és a szerkszárdi vörösborok hírüket köszönhetik. Egy érdekes összecsukható rövid kasza típust is meghonosítottak (6. terem 73), amelynek emlékét korabeli szólásmondások is megörökítették. Ebben a korban jelent meg a dél-amerikai eredetű kukorica is a 17. században. Erre utal, hogy egyes területeken török búzának nevezték.