Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

Az első években ásóval, kapával művelték meg a földet és kapásnövényeket ültettek bele. Csak amikor már teljesen tiszta, szántásra alkalmas volt, akkor vetették be gabonával. Az irtásfóld rendkívül fontos szerepet töltött be a jobbágyok, de különösen a földtelen zsellérek életében, hiszen - akárcsak a szőlőbirtok - nem tartozott az aliódiumhoz, szabadon rendelkeztek vele, nem adóztak róla, nyomáskényszer nem terhelte. Erdőkkel tarkított vidékünkön a 20. században sem ismeretlen az irtással nyert szántóterület. (Tabló fotó 1.) A szántás a földművelés egyik legfontosabb mozzanata. Minősége befolyásolja a terméseredményt is. A szántás eszköze az eke, melynek formája szoros kapcsolatban van a szántás módjával és mennyiségével. Az uradalmakban éppen ezért igen nagy gondot fordítottak a minél jobb konstrukciójú ekék beszerzésére, de sokáig használták a faragó béreseik által készített faekéket is. Előírták számukra, hogy „... a hosszas estvéken... és az esős napokon haszontalan ne heverjenek", hanem gazdasági szerszámokat faragjonak (villa, gereblye, kasza-, fejszenyél, szekéroldalak, tézsla, ekék, lőcsök stb.) a tavaszi és a nyári munkákhoz. Egyes bakonyi falvak az eke favázának elkészítésére specializálódtak, s termékeiket az egész Dunántúlra szállították. A Balaton környékének faekéi az ún. szarvtalpas ekék voltak. (A szarvat és a talpat egy fából faragták.) A18-19. században ez a legelterjedtebb típus a Kárpát-medence középső részén. A csoroszlyát és az ekevasat leginkább a kovácsok készítették a helyi igényeknek megfelelően. A faekék a jobbágygazdaságban egészen a 19. század végéig tartották magukat. A faekék és a félvasekék országos átlaga 187 l-ben 52% a félvasekék javára. Ezzel szemben Zalában 55% a faekék száma, tehát jóval több, mint az országos átlag. A félvasekék a 19. század közepén terjedtek el igazán a nagybirtokon is, és a jómódú, felszabadult jobbágyok birtokán is. Legnagyobb jelentőségű a Vidacs eke volt a század végéig. Az itt látható félvaseke (64) szintén a 19. század egyik típusát képviseli. A különleges, balra szántó faeke (55) pedig szép példája annak, hogy a parasztgazdaság még a múlt század 80-as éveiben is használja a saját készítésű faekéket. Mindkét eketípushoz talyigát (57, 58) alkalmaztak. Két előnye is volt: biztossá tette az eke járását, és szabályozni lehetett vele a szántás mélységét és szélességét. (Friz bal 7-11. ) A talyigát tézslával(62) kapcsolták az igához (60). Szántás közben drótból, vaspántból készült szájkosarat kötöttek a tehenek szájára, hogy munka közben ne kapkodjanak a fű után. Az ösztökét (56) kovács készítette. Ezzel lökték ki a gazt a csoroszlya meg az ekefej közül, és néha az állatokat is vele biztatták. Az ekét a szántóföldre szekéren, kisebb távolságra A alakú ekecsúsztatón, ekelovon (63) szállították. Mivel a köves utakat, rongálta, a hatóság megtiltotta közúti használatát, így a földutakra szorult vissza. Zala megyében - környékünkön a 16. század óta - az őszi gabonák alá háromszor szántottak: tarlószántás (-4-6 cm mély), keverőszántás (8-10 cm mély), a vetőszántás a legmélyebb (10-13 cm). A vetőszántás után kapa- és fejszefokával, esetleg fasulyokkal megtörték, elaprózták a földet. (Friz bal 13., Falon fotó 1.) A szántásnak szerepe volt a felnőtté válásban is. Amelyik fiú már jól tudott önállóan szántani, beléphetett a legények közé. A korszakunkban ismert ekefajta - az ágyeke - meghatározott irányba fordítja a földet, s barázdát mélyít. Hogy a parcella felülete egyenes maradjon, váltogatják a barázdadőlés irányát. Ennek két formája van: azösszeszántás (a szántást a parcella közepén kezdik, s mellette haladnak vissza. Középen bakhát, a föld két szélén barázda