Müller Róbert - Petánovics Katalin: A halászat története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 3. Keszthely, 1987)

A kosztos horog lényege: hosszú nyélre szerelték a 4-5 öles inat, ezen volt a gyékény póta, utána következett az ólomgomb, majd a zsinór végén a horog, amelynek nagysága a hal méretéhez igazodott. A horogra apró halat, szalonnadarabot vagy gilisztát fűztek csaliként (IV. terem 31-32.). A véghorog tulajdonképpen fenékhorog. 20-60 öl vízszintes ínról egyenlő távolságokban horoggal felszerelt madzagok lógtak a vízbe, amelyekre a fentihez hasonló csalit szereltek. Az int a póták fenntartották, a horgoknál hosszabban függő súlyok pedig a horgok függőleges lebegését biztosították. Csónakból eresztették ki éjszakára, s hajnalban szedték fel. A pörgő horgot Jankó János is csak elmondás után rekonstruálta, de a teljesség kedvéért megemlítjük. A horog inát kétágú fácskára csavartok, horgát felcsalizták. Ezt bekapta egy kis csuka. Ezután a halász a zsi nórt hosszabbra eresztette, s akkor rántotta csak ki, amikor a kiscsukát bekapta a nagycsuka. A Kis-Balaton menti vörsiek csukára és harcsára használták az átkötő horgot. Két vízbe vert cövek közé feszítették a zsinórt, amelyre 2 ölenként (kb. 4 méterenként) jöttek a másfél sukkos lelógó zsinórok, végükön lóféreg, tüdő, apró hal csalival. Igen nagy ügyességet és tapasztalatot kívánta hurkos halászat, amellyel a Balatonban csukát fogtak. Kb. 2 méteres erős nyélre vékony dróthurkot kötöttek, és a vízben lebegő halra óvatosan ráhúzták, majd a nyelet gyorsan megrántották, s a hurokba szorult halat kivágták a partra. A hurkos halászat éppoly archaikus európai halászati mód, akárcsak a kézzel való halfogás. Ez utóbbit főként a sekély vizekben, patakokban gyakorolták. A kevésbé óvatos, sütkérező csukát kapkodták el, vagy halíváskor a tömegesen vándorló halak útját keverték fel, s szó szerint a zavarosban halásztak. Gyűjtéseim szerint ez utóbbi halfogás inkább a gyerekek kedvenc időtöltése volt, akárcsak a parti horgászat (V. terem 38.). Az 1930-as évek után a sporthorgászok vették birtokukba a Balatont és a Zala folyót. (V. terem, jobb tabló 1.). Utolsóként ismertetem a rákászást. Néprajzi irodalmunk nem sokat foglalkozott vele, mert a parasztság csak szükségében ette a rákot, az úri asztaloknak viszont kedvenc csemegéje volt. A Balaton és a Zala folyó rendkívül gazdag volt rákban. A Balatonban a fehér vagy kecskerák, a Zalában a fekete rák tenyészett. A18. századi halászati szerződésekben előfordul, hogy a természetbeni fizetség között szerepel a rák is. A kereskedelem fellendülése hozhatta magával a csak rákászattal foglalkozók társulását. A19. század elején a Bécs környéki kereskedők rend szeresen szállították a Zalában fogott nagyméretű rákokat a bécsi piacra, ahol „Soló Krebs" néven keltek el. Arákokat kézzel is fogdosták, benyúltak a parti tartózkodó helyükre, de leginkább kör alakú vessző vagy háló rácsával, amelyet nyélre akasztva a partról lógattak a vízbe, s húst, vagy nyúzott békát kötöttek rá csalinak. (V. terem 32., 33.). Jankó János megemlíti a nád lángjánál űzött éjszakai rákászást és a nádra húzott kecskebőrrel való balatoni rákfogást is. Mind a Zalából, mind a Balatonból a múlt század közepére kipusztultak a rákok. A pusztulás okát nem ismerjük, de bizonyára hozzájárult a mértéktelen kereskedés is. A teknősbéka már rég kipusztult a Balaton menti mocsarakból, de tudunk róla, hogy a lápi embereknek - ha teknőst találtak - kötelező volt beadni az uradalom konyhájára. Inkább a népi hiedelemvilágban volt jelentősége, s nem a táplálkozásban. Végezetül szólnunk kell a halászok enyhelyéről, a kunyhóról is. Szerkezetében, formájában azonos volt a pásztorok, csőszök, révészek hasonló építményeivel. Eltérés csak a megépítés tartósságában mutatkozott attól függően, hogy a tulajdonos egy-egy napot vagy éjszakát töltött-e benne, vagy huzamosan lakta-e, mint ahogy azt a berki szigeten a csordával időző pásztorok tették.