Müller Róbert - Petánovics Katalin: A halászat története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 3. Keszthely, 1987)

ugyanis a tapogató alját a halász az iszapba nyomja, és fölülről nyúl bele a zsákmányért; a másik a négy kávára feszített, felül nyílással ellátott hálótapogató, amelyhez a hosszú nyél is társulhat. (V. terem, fríz bal 6.). A szélvizeket halászták vele. Csak meleg időben használhatták mindkét eszközt, mert a halásznak néha órákig a vízben kellett állnia, amíg kellő eredménnyel térhetett haza. A tapogatás halászat a mérsékelt és meleg égövön az egész világon elterjedt. Jó fogás esetén a megmaradó halak életben tartására szolgált a vesszőből font, általában a varsa alakjára emlékeztető haltartó kas, a rejtő, vagy rötö. (V. terem 1.). (V. terem, fríz bal 1.). Száját kis deszkalappal vagy vesszőből font ajtóval zárták be. A rejtőt vízben tartották, így a halakat hosszabb ideig is élve tárolhatták! A szigony - minta bevezetőben is olvashattuk - igen régi halászszerszám. A Balatonon is általánosan ismerték és használták - erre bizonyíték, hogy a szigorú tilalmak és büntetések ellenére a mai napig számos kishalász szerszámai között található 1-2 példány. A szigonyt kovácsok, cigány kovács ok készítették a kívánt méretre és formára. A balatoni szigonyok szúró eszközök, ezért minden águk egyenlő hosszú, és a tengellyel párhuzamos. Az ágak száma változó. Jankó János speciális keszthelyi szerszámként írja le a 3 ágú szigonyt, de ezen a környéken is ugyanúgy használták a sokágú szigonyt, mint a Balaton bármelyik részén. Felerősítésük szerint a makkos szigonyok a régebbiek a Balatonon (V. terem 39-49.), a köpűsek később terjedtek el. (V. terem 50-61.). A szigonyok mérete - és ágainak száma - az egyes halfajok nagyságához és tulajdonságához igazodott. Pl. a csukának sűrűbb, a pontynak ritkább ágú szigony kellett. Szigonyozni mindenkor lehetett, de a legeredményesebb fogásra a halak ívása idején, kora tavasszal és késő ősszel számíthattak. Az öreg halászok elmondása szerint csukára és pontyra lábról (vízben állva) szigonyoztak (V. terem, fríz bal 10., 13; fríz jobb 6.), a harcsára csónakból. (V. terem, tabló jobb 2.; fríz jobb 5.). A frízfotón látható vágóhorog helyett - amellyel a tiszai halászok a nagyhalat segítik a partra - a balatoni halászok a 2. teremben látható gyalázkát (II. terem 9.) használták. Elvágták vele a hal kopoltyúját, s azonnal elpusztult. így könnyen a csónakba vagy a partra vetették. A szigonyágak végén levő horog, kampó, szakáll - irodalmi nevén szaka - ellentétes irányú. (Kivételt képeznek azok az újabbkori primitív szigonyok, amelyeket vasvillából, vagy egyéb erős, kihegyezett drótból készítenek a mai orvhalászok. Ezeken nincs szaka.) A szigony felnyársalja, megsebzi a halat, ezért értéke jóval kisebb, mint az épén fogott halaké. A halászok elmondása szerint szigonyozott halat nem szívesen vettek tőlük, ezért elsősorban saját szükségletükre - és szenvedélyből - szigonyoztak. A szigonyt - mint a halak megsebzése miatt különösen veszélyes szerszámot a halászati törvény száműzte, használatát szigorúan büntették. A frízfotókon látható kerítő, oldalvágó, nyakló és tűző szigonyokat (V. terem, fríz jobb 8., 10., 11.12.) csak az összehasonlítás kedvéért tettük ki, a Balatonon soha nem használták. A horgászat a halászat egyik legősibb módja, s noha nem vetekszik az előbbi halászati módokkal, azért néhány szóban megemlékezünk róla. Jankó János négyféle horgászszerszámot sorol fel: a kosztos horgot, a véghorgot, a pörgő horgot és az átkötő horgot. A két előbbit az egész Balaton mentén ismerték, a két utóbbit csak egy-két helyen. A horgokat - a szigonyokhoz hasonlóan - falusi kovácsok készítették még a múlt században is.