Müller Róbert - Petánovics Katalin: A halászat története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 3. Keszthely, 1987)

PETÀNOVICS KATALIN A BALATONI HALÁSZAT NÉPRAJZI EMLÉKEI A halászat a magyarságnak már a honfoglalás előtt is fontos élelemszerző foglalkozása volt. Ismerte a rekesztőhalászat, a hálók és a horgok egyszerűbb formáit. Dél-Oroszországban eszközkészlete bővült a varsákkal, szigonyokkal, s feltehetően itt ismerte meg a gyalom használatát is. Ibn Ruszta arab földrajzíró a Don és az Al-Duna között élő etelközi magyarságról azt írta: „Amikor eljönnek a téli napok, mindegyikőjük ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez éppen közelebb van. Ott marad télire is és halászik." (Ford. : Czeglédi K.) A honfoglalás után a halászat szabad volt, de hamarosan korlátozták, majd megszüntették. Ali. században első királyaink halászóvizeket és halászokat adományoztak. Szt. István 1024-ben a zalavári monostornak balatoni halászatot adott 12 halászszák I. András 1055-ben a tihanyi apátság szolgálatára halászóvizet és 10 halászt rendelt; 1082-ben az apátság még 5 halásztanyát kapott A 13. századig ugyan a halászóvizeket a parasztok és a földesurak közösen használták, de mivel a nagyhalászathoz szükséges drága eszközök (öregháló, csónak) a földesúr tulajdonában voltak, a fogott hal értékes részét az uraságnak kellett leadniuk, s csak a kisebb halakkal rendelkeztek szabadon. A 13. század közepétől egyre jobban kiszorították a jobbágyokat a vizekről, s azok földesúri tulajdonná váltak. A víz a parti birtokos vagyonát gyarapította a Balaton esetében is. A 14. századra a földesúri jövedelmek között a vám-, rév-, malom- és a halászati jog jelentette a legnagyobb értéket! Egy középkori leírás Magyarország halbőségét - Norvégia kivételével - a legkiemelkedőbbnek mondja Európában. így hihető Olá Miklós 1536-ból származó adata, mely szerint a halászok egyetlen húzással 20 szekér halat fogtak ki a Balatonból. Bél Mátyás 1725-ben látta, amint egy nagyobb hálóval 300 mázsa különféle halat vontak partra. A halászóvizek értéke összefüggött a nagy halfogyasztással, amely a középkorban általános volt hazánkban, és a böjtök idején még növekedett azokon a területeken is, ahol nem volt halászóvíz. Ide a kereskedők szállították a halat. Ajobbágyoknak csak az értéktelenebb mocsaras, árvízjárta területek, kisebb folyóvizek maradtak meg, amelyeket saját eszközeikkel halásztak. De ebből is haladót kellett fizetniük. Helyzetüket nehezítette, hogy a városi polgárság is bekapcsolódott a halászatba, s a 14. század végén helyenként megtiltották a halárusoknak, hogy falusi paraszt-halásztól vásároljanak halat. A fent elmondottakból kiderül: ahogy a földesúri réteg gazdaságilag és jogilag erősödött, vele párhuzamosan szorultak vissza a jobbágyok jogai és növekedtek terhei. Nem volt ez másként a 18. században sem. Amíg a török által pusztává lett falvakat benépesítették, addig mindenféle kedvezményt kaptak a telepesek. Mihelyt meggyökeresedtek, és többé nem volt munkaerőhiány, a földesurak sorra visszavették a kedvezményeket. így történt a halászattal is.