Müller Róbert - Petánovics Katalin: A halászat története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 3. Keszthely, 1987)

ságba. A másik használati forma megegyezik az előbb említett nagy varsáéval: a vízszintesen lefektetett, kicövekelt csíkvarsa két oldala felöl gátat építettek, hogy a csík meg ne szökhessen. A vizet a varsa szájával szemben kellő távolságban megzavarták, s a menekülő hal egyenesen beúszott a csapdába. A csíkfogás mindkét nemét országszerte ismerték a mocsaras, lápos, vízjárta területeken. A csíkászok csíkputtonyban árulták a rendkívül mozgékony halat, amelyről a szólás is megemlékezik: eleven, mint a csík. A 17-18. században a nagy mocsarakon (Nagy-Sárrét, Bodrogköz, Ecsedi láp stb.) a csíkászatért fizetni kellet, és a földesúrnak, lelkésznek csíkot is adtak. A csík a legszegényebb nép réteg élelmezésében játszott fontos szerepet - különösen híres az ún. csíkos-káposzta - az úri asztaloknak pedig változatosságot biztosító csemegéje volt. A18. századi kontraktusok szerint a Festetics uradalom hetente egyszer részt követelt a csíkász zsákmányából is. A csikaszainak a mocsárlecsapolások vetettek véget. A balatoni halászok ismerték - az orvhalászok használják napjainkban is - az egyszárnyú és a kétszárnyú hálóvarsát. (V. terem 8.). (V. terem, fríz bal 4., 11.). Terelőszárnyai ugyanazt a célt szolgálják, mint a vesszővarsák gátfalai. A varsa csúcsát és két szárnyát levert karókkal rögzítik. Jankó János kutatásai szerint a szárnyas hálóvarsát a tiszai halászoktól vették át a balatoniak. Az emelőhalászat jellegzetesen kishalász- és orvhalász-gyakorlat. Lényege a keretre szerelt háló függőleges irányú vízbe merítése és kiemelése, miközben a lefelé öblösödő hálóban fogva marad a zsákmány. Partról vagy csónakról halásznak vele, főként folyón vagy patakon. A kiállított emelőhálóval (V. terem 9.) a Zalán halásztak. A Balatonon, de a Zalán is alkalmazták a német eredetűnek tartott állító halászeszközt, az eresztőhálót. (IV. terem 44.). Anyaga bolti pamutból készült finom háló, ezért selyemnek pamukhálónakis mondták. Felinát kúp alakú gyékény őrük(lV. terem 45.), vagy kis gyékény-nyalábból készült póták tartják a víz szinén, alinát tégladarabok húzzák a mélybe. Annyiféle eresztőhálót ismert a balatoni halász, ahány fajta halat akart fogni vele: volt süllőháló, pontyháló, keszegháló, gardaháló stb. Halászatkor 8-10 vég hálót is összetoldottak. Napnyugtakor szél mentiben a vízbe eresztették, napkeltekor fölszedték, s kivették a beleakadt halat. A folyót is ugyanúgy „falazták" el vele. Egyik végét a parthoz erősítették, másik végével csónakon áteveztek a túloldalra, s oda rögzítették. Néhány órás várakozás után fölszedték. Elsősorban halíváskor alkalmazták, amikor a pontyok ösztönüktől hajtva tömegesen úsztak a Balatonból a Zalába ívóhelyet keresve. A turbukháló (V. terem 17.) három rétegű, kb. 10 m hosszú tükörháló. Kezeléséhez 2-3 kishalász összefogása kellett A Zala folyón - az eresztőhálónál említett módon - keresztbe húzták, két végét a két parthoz hurkolták, majd kellő távolságból egy, vagy több csónakkal a halat nekihajtották. A menekülő halak fönnmaradtak a hálószemeken. A Kis-Balaton berkeiben a kisebb vízfolyásokat rekesztették el. Este kitették, kora hajnalban a beleakadt zsákmánnyal együtt fölszedték a hálót, hacsak valaki meg nem előzte őket Hogy ezt elkerüljék, a kis ereket bukálóval meghajtották, így nem kellett attól tartaniuk, hogy hajnalban eltűnik a hal hálóval együtt. A Balatonban a turbukkal való halászatot két bödönhajó űzte. Egy-egy kisebb nádüstököt körbe kerítettek a hálóval, hosszú rúddal fölverték a nádcsomó alján fürdő csukát vagy pontyot, s azt azonnal megfogta a háló. (V. terem, fríz bal 5.). A turbukozás oly eredményes lehetett, hogy érte ötszörös árat kért az uradalom. A lápi kishalászok dolgoztak a merítőhálóval(V. terem 14.) és a kemencehálóval'is. (V. terem 18.). Mindkettő abroncsra szerelt, farokban végződő háló-zsák, amelyet