Müller Róbert - Petánovics Katalin: A halászat története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 3. Keszthely, 1987)

rünk: a keszthelyit és a balatonszentgyörgyit. A tábla azt igazolta, hogy a felmutatója, (leginkább a szolgálómester), hivatalos üzenettel jött, a céhmester küldte. Többnyire gyűlésre szólt a meghívás. A halászcéhek patrónusa általában Péter és Pál apostol, de a keszthelyieké szt. András volt. Az 1871-ben felújított zászló (fríz jobb 3.) egyik oldalán levő képen a bödönhajóban ülő, halászó apostolok valószínűleg a csodálatos halfogást köszönik meg a parton álló Krisztusnak. A másik oldalon Mária áll angyaloktól körülvéve. A képtől balra a keszthelyi halászcéh címere van: a bödönhajóban ülő halász háromágú szigonyával egy halat döf le. A csónak elé és mögé l-l horgot festettek. A zászlót a templomban tartották, és köréje tömörülve hallgatták meg a büntetés terhe mellett kötelező ünnepi szentmisét. Minden céhnek külön zászlója volt, és körmenetekalkalmával a céhek előtt vitték, akikaz előre megszabott rend szerint követték egymást a menetben. A céhemlékek között láthatunk két halat formázó faragást. Mindkét darab hordó tartozéka. (39-40). A halászcéh és az egyes halászok is meghatározott időre - főként nyáron - bérelték a halászóvizeket, mert a földesúr a téli halászatot magának tartotta meg. A szerződéseket a kontraktusok könyve őrizte meg számunkra (36). A megállapodások szerint a halászok kötelesek pénzt adni az uradalomnak. A halat pedig nem adhatták el addig, amíg a földesúr ki nem vette belőle a maga részét a maga szabta áron. A nagyhalászat A nagyhalászathoz társulni kellett, mert a hatalmas hálók kezelése több embert és komoly szakértelmet igényelt. A halászok a céhen belül, s a céhen kívül is kisebb csoportokba, ún. bokrokba tömörültek. Egy-egy bokorhoz, vagy kompániához annyi ember tartozott, amennyit a nagyhálók kezelése megkívánt A társulásokban íratlan szabályok uralkodtak, hasonlóak az igazi céhekéhez. Szigorú büntetésekkel igyekeztek gátat vetni a titokban végzett halászatnak. Pl. 12 pálca büntetésre, vagy 1 font templomi gyertya megvételére ítélték azt a halászt, aki a szent mise alatt halászott, „vagy a viz parton is tsak lenni... fogott". S ha valakit a más által bérelt vizén halászaton értek, azt a balatonszentgyörgyiek pl. maguk között 4 forintra büntethették, és ezt a pénzt a közös kasszába tették. A sokféle kötelesség és tiltás közül álljon itt néhány példa: Egy forint büntetés terhe mellett be kellett az uraságnak adniuk a vejszébe rekedt szárcsát, s 50 ft-ot róttak volna arra a halászra, aki a kócsagot az uraságon kívül másnak merészelte volna eladni! 5 ft-ot fizettek, ha valamelyiküket titkos haleladáson csípett az uraság embere; a rekeszekben, haltartókban és a jégveremben mindig elég halat kellett tartaniuk, hogy az uraság hiányt ne szenvedjen soha. A balatonszentgyörgyiek 1826-os szerződésében kikötötte az uradalom, hogy a halászok télen és nyáron kötelesek a vendégek szórakoztatására állni (halászatban, vízi vadászatban). Egy napig ingyen kellett szolgálniuk, a többi napért napszámot kaptak. A középkortól kezdve egészen az 1873-ban érvénybe lépő halászati rendeletig jóformán egész évben halásztak a Balatonban mindenféle eszközzel. Az igazi halászidény azonban szürettől a tavaszi ponty-harcsa-keszegívás befejeztéig tartott. Ilyenkor tudták a halat nagy mennyiségben messzire szállítani, átéli - s főként a jégi - halászatot a kereskedelem, s a belőle származó jövedelem tette fontossá. A hidegben a szekerekre hányt halak nem romlottak el, az utak, vizek járhatóvá fagytak. A kereskedők ellátták hallal a környező falvakat, megyéket. Nyáron a halat nem lehetett messzebbre vinni sem a szintejárhatatlan utakon, sem a meleg miatt (Bár a 14. századelejéna halkereskedők szekéren, bárkán élő és tartósított halakat is vittek a külföldi és hazai