Gyulai Ferenc - Petánovics Katalin: A Balaton természeti képe. A láp haszna (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 1. Keszthely, 1990))

A Balaton természeti képe

zsolt kőzeteket az erős északi szél elhordta (defláció). Az így létrejött részmedencéket (keleti-, szemesi-, szigligeti-, keszthelyi-, kis-balatoni- és alsó-zalavölgyi-) kezdetben keskeny hátak választották el egymástól és csak fokozatosan töltődtek fel vízzel. A szél által felkorbácsolt viharos hullámok ezeket a hátakat alámosták, elhabolták (abrázió). Ennek a pusztító tevékenységnek egyedül a bazalttufával védett Tihanyi-félsziget állt csak ellent. így alakult ki a Balaton egységes, de azért a maitól még sokban eltérő medre. Mai felfogásunk szerint a Balaton poligenetikus módon - több tényező együttes hatásaként - mintegy 20 000 éve jött létre. Ató medre szakaszos süllyedés eredményeként alakult ki, bár egyes részei már a pleisztocén közepén létrejöttek. A kéregmozgások a pleisztocén későbbi időszakaiban mind nagyobb területekre terjedtek ki. Ezek a geokinetikus (földtani változások) mozgások Bendefy László vizsgálatai szerint még ma is tartanak, nagyságuk eléri az évi 1 -2 mm-t. így az északi part lassan süllyed, a déli part emelkedik. A tó vízállásának története A Balaton vízháztartása, vízforgalma a klíma, közelebbről a csapadék és a párolgás kölcsönhatásának függvénye. Attól függően, hogy hűvös-csapadékos, vagy szárazmeleg időjárási periódus köszöntött-e a Balaton térségére, a tó vízszintje állandóan változott. Az ősi Balaton vízállása magasabb volt a mainál. Ató körüli tőzegmező elemzése alapján Cholnoky Jenő (1918) rajzolta meg a Balaton legnagyobb kiterjedését. A tó vizének területe ekkor elérte a 950 km

2-t. Lóczy Lajos (1913) vizsgálata szerint a tó kezdeti magas vízállása a mai átlagos szintet 6 méterrel haladta meg. Bulla Béla (1962) az abráziós tevékenység felső határát 116 m Adria feletti magasságban maximálja. Ató vízfelülete ekkor szerinte elérte a 900 km

2 kiterjedést. Sági Károly {196%) a Balaton keletkezése utáni maximális vízállást 113 m A f. magasságúra teszi, amelyet a tó elpusztult részeit mutató legtávolabbi tőzegszintekkel; így a Hévízi-völgyben Egregy magasságában és Fenékpusztától északra található tőzegrétegekkel hoz kapcsolatba. Zólyomi Bálint (1952) pollenanalitikai vizsgálatai rámutattak arra, hogy a mezolitikum idején (i. e. 12000-5000) a mainál jóval alacsonyabb volt a Balaton vízállása. Legjobban a holocén ún. mogyorótölgy időszakában (i. e. 6000-5000) zsugorodott össze. Lóczy Lajos szerint ekkor eltűnt a nyílt víztükör, nádas mocsárrá vált a tó medencéje. Ezzel hozható összefüggésbe az, hogy a Balaton fenékszintje alatt 4-5 m mélyen több helyen is összefüggő tőzegréteget mutatnak ki a fúrások. Az alacsony vízállás oka az, hogy a mezolitikumban a mainál melegebb, csapadékszegényebb időjárás uralkodott. Ezzel már magyarázatot is kapunk arra a furcsa tényre, hogy miért nem találni mezolitikus településeket a tó körül. Nyilván léteztek ezek, csak az azóta eltelt időszakban megemelkedő vízszint elborította őket. A Balaton vízállás-tendenciáival a neolitikumtól (i. e. 6000-2500) a XVIII. század pontos katonai térképeinek megjelenéséig az archaeohydrológia foglalkozik. A régészeti ásatások azt mutatják, hogy a neolitikumban a tó vízállása közel hasonló volt a maihoz. A Balaton egykori szigeteinek, vízközeli településeinek vizsgálataiból azonban csak a régészeti kor vízállás-maximumára lehet következtetni, minimumára nem.