Gyulai Ferenc - Petánovics Katalin: A Balaton természeti képe. A láp haszna (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 1. Keszthely, 1990))

A láp haszna

A lápi kaszáló kialakítását gondos munka előzte meg: kivágták a fákat, bokrokat, a nagyra nőtt gazokat, sásokat, vízelvezető árkokat ástak, feltörték a rétet, vagyis kapával, fejszével, metszőkaszával kivágták a zsombékokat, amelyeket a rét szélére hordtak össze. Ott kiszáradt, elbomlott, vagy elégették. De a megfelelő méretű zsombékokat a mezei hajlékokban széknek, derékaljnak is használták. (V. terem 2 6). A jól megtisztított rétet elegyengették, a mélyedéseket feltöltötték. Helyenként erős ekével fölszántották, tüskeboronával egyenletessé simították. Csak az így elkészített területen lehetett kaszálni. A rét állandó gondozást igényelt, mert hanyagság esetén egykettőre visszavadult. (II. terem friz jobb 1.) A háttérfotókon a nagy zsombékos területet, és a feltört, megművelt, szénát adó lápi rétet látjuk. De pillantsunk föl a frízre is, ahol a közbeeső műveletet, a zsombékolás nehéz munkáját örökítette meg a fényképész. (II. terem fríz jobb 2.) A sás igénytelen növény, megtelepszik a nedves, tőzeges talajon, az úszó lápokon, a mélyebb vizekben is. Harsogó, erőteljes zöldje - kiegészülve más növényekkel - alkotja a jellegzetes berki látképet. A berek mellett élők a csíksást, és a metélősást legeltetésre, szénaként és alomnak is használták. Az ún. metélösásnak- mely éles széle miatt kapta a nevét - két alfaját különböztetik meg: az egyik a fehértövű, a másik a pirostövű sás. A fehértövű sást helyenként meghagyták egészen a nyár végéig. Akkor vagy lekaszálták, vagy kacérral (kopott kaszapengéből készített nyeles vágóeszközzel) (9) levágták, kévébe kötötték, és otthon osztályozták: egy részét szálanként külön rakták, kihegyezett végű, ágásfa (bak) közé húzták, és szőlőkötözésre használták raffia helyett. (3) A botot mindig úgy szúrták tovább, hogy kezük ügyében legyen. Másik feléből 2-3 szálas szőlőkötelet sodortak (1). A hosszabb szálból készült kötéllel a szőlő tövét, a rövidebbel a szőlő vesszőjét kötötték meg. A leghosszabb szálú sásból készült az aratókötél, amellyel nemcsak a gabonakévéket kötötték össze, hanem a kukoricaszárat is (2). A kötelet mindig akkor sodorták meg, amikor már kissé fonnyadt a sás levele. Nagy csomókban a pajtában vagy a padláson tárolták. A pirostövű sást a harmincas évek derekán szedték olasz exportra. Gyökerénél kellett elvágni. A hozzá való szerszám is íves nádvágó, amelyet matukánakvagy gyalázkának is neveztek, de a kacér is. Nem honosodott meg az olaszok által hozott ún. olasz sarló, mert nálunk nem volt hagyománya. Ugyanezekkel az eszközökkel szedték a gyékényt, amelynek két változatát ismerik: a puha és a kemény gyékényt. Az előbbit pintér gyékénynek is nevezték, hiszen a kádárok ennek leveleit használták a hordók összeillesztésekor. A parasztok dugót csavartak belőle a demizson szájába, vagy a nagy fatörzsekből faragott regős prések rései közé e gyékény leveleiből fontak tömítést. A kemény gyékényből használati tárgyakat készítettek: papucsot (11), szakajtót (10), kosárkát (13), lábtörlőt (12), de az éjjeliőr védőcsizmáját (14) is belőle fonták. A Balaton és a Kis-Balaton mentén mindenütt nő nád, de a minőségük eltérő. Míg a Balaton északi partján a nád szálas, tiszta, addig a déli part és a Kis-Balaton nádasai silányabbak, és nehezebben szedhetők. A nádat télen aratják elsősorban, amikor befagy a Balaton. A nádvágók csizmájukra jégpatkót kötöttek (IV. terem) (63), hogy biztonságosabban mozoghassonak, vagy facipőt húztak, hogy lábbelijüket védjék a nádtorzsáktól (19). Magukkal vitték a tolókaszát (8), amelynek kezeléséhez három ember kellett. Egyikük tolta az eszközt a jégen, másikuk a tolókasza keresztfájára dűlő nádcsomót rakta kévékbe, míg a harma-