Gyulai Ferenc - Petánovics Katalin: A Balaton természeti képe. A láp haszna (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 1. Keszthely, 1990))

A láp haszna

PETÁNOVICS KATALIN A LÁP HASZNA A Kis-Balaton mocsaras vizenyős területét, a lápot, vagy ahogy a környéken nevezik: a berket, sokféleképpen hasznosítják - élik - a mellette települt falvak lakói. Mégis legfontosabb szerepe az állattartásban volt. Különösen a 18-19. század fordulóján nőtt meg a jelentősége, amikor az uradalmak a parasztságot egyre inkább kiszorították a közös legelőkről, és amikor a szárazság tönkretette az amúgy is gyengén termő réteket. Ilyen esztendőkben még Vas és Sopron megyékből is hajtottak ide borjúkat legeltetni, mert a vizenyős területeken a szárazság idején is virult a fű. A jobbágyfelszabadítás után a berek a benne levő szigetekkel együtt földesúri tulajdonban maradt, s ide csak bérlőként hajthatta marháját a paraszt. Általános gyakorlat volt, hogy az uradalom saját csordája közé befogadta a bérlők szarvasmarháit is, amelyekre az uradalom pásztora vigyázott. De előfordult, hogy az uradalom egy-egy bérlőnek készpénzért kiadta a lápi szigeteket, aki vagy saját állatait legeltette ott, vagy egyes személyektől összeszedett állatokkal népesítette be a területet. A legeltetésért a bérlők neki fizették a fűbért, erről számos szerződés maradt ránk a 18-19. századból. A szigetre csak marhákat tudtak kiverni, mert a lápos vizén át kellett kelni: elől kereste az úttalan utat a pásztor, kötélen húzta, vezette a harangos kolompos marhát, utána lábalt, úszott, süppedezett a csorda. Kora tavasztól késő őszig kint tanyáztak a szigeten a pásztorok alkalmi nádkunyhóikban, az állatok számára pedig ideiglenes szélvédőt eszkábáltak össze. Őszre a láp vize visszahúzódott, akkorra száraz lábbal térhetett haza ember, állat egyaránt. A pásztorok élete a lápi szigeteken romantikusnak tűnik a mai ember szemében, de a valóságban nehéz és egyhangú volt. A víz rabtartóként állta útjukat, s csak akkor szabadultak el egy-két napra, ha élelemért kellett a faluba menniük. Állandóan résen álltak, hiszen a berekben nemcsak vízimadarak fészkeltek, hanem a múlt században még farkasok is tanyáztak, s ha nem ügyeltek éberen, megtámadták az állatokat. De a természet sem volt mindig jó hozzájuk. Hirtelen támadt viharoktól megvadultak az állatok, és rohantak a mocsárba, a pusztulásba. Ilyenkor ember és kutya megfeszítve hadakozott a százfelé rohanó marhával, hogy mentse a menthetőt. Ideiglenes kunyhóikat - ha nem építették erősre - megtépázta a vihar. De ha szép volt az idő, a pásztor is örült. Vadmadártojást szedett, vízimadarakat, nyulat fogott bottal vagy hurokkal, így tette változatosabbá ételét. A nyugodtan legelésző állatok mellett előkerültek a faragó szerszámok, vagy a furulya. A pásztor ismerte a berket, de soha nem bízott benne, soha nem indult el a 2-3 m hosszú lápi bot nélkül. (V. terem 35). Lehetett sima végű, de gyakrabban villás ágú, mert ezzel biztonságosabban kitapogatták a szilárdabb zsombékokat. A deszkás végű láptipróra (V. terem 36) nagyobb erővel is támaszkodhattak, mert nem süppedt be könnyen a vízinövények gyökerei közé. A lápi szigetek menedéket nyújtottak a betyároknak, üldözötteknek, hiszen a berekben járatlan ember nem igen merészkedhetett a veszélyes mocsárvilágba.