6. Balatoni Nyári Tárlat 1972 (Keszthely, 1972)

Nyári Tárlat jövője miatt, úgy látszik, nem kell aggódnunk. Ezt ma már azok is örömmel állapítják meg, akik kezdetben inkább az aggodalmaskodók táborába tartoztak. Önmagában az is jelentős, hogy ez a kiállítási sorozat már túljutott az ötödik jelentkezésen, ez azonban még nem lenne elég ok az optimizmusra. Sok próbálkozásnak lehettünk tanúi, melyeknek mindjárt a kezdet kezdetén, az elgondolásnál zátonyra futott a hajója, és mégis jó ideig tovább tudtak menni, mert presztizs-okok, vagy egyebek miatt tovább kellett vinni azokat. A Balatoni Nyári Tárlatot szükségszerűség hozta létre. Az a felismerés, hogy hazánk azon területén, ahol az év egyik szakában a legtöbben fordulnak meg, itthoniak és idegenek, lennie kell egy képzőművészetünket átfogóan bemutató országos jelentőségű kiállításnak, melyből az érdeklődők valamennyire megismerhetik képzőművészetünk jelen törekvéseit. Ebből két dolog következik, nevezetesen, hogy a Balatoni Nyári Tárlat nem a „Balaton a képzőművészetben", és hogy eltökélten a mai haladó magyar képzőművészet egyik fórumává kell válnia. A tárlat életrehívóinak elképzeléseiben sosem szerepelt, hogy ez a kiállítás kifejezetten balatoni témájú legyen, ennek ellenére a tárlat címe és állandó helye, Keszthely is sokakban kelthette ezt a gondolatot, így kezdetben túlnyomó többségben olyan művek szerepeltek a kiállításokon, melyek tematikailag — még ha nem is közvetlenül — a Balatonhoz kapcsolódtak. Ezért számos kiváló, de más érdeklődésű művész maradt távol. A helyzet azóta alaposan megváltozott. Fonák dolog lenne, ha mi most azon örvendeznénk, hogy a Balatoni Nyári Tárlaton mind kevesebb a balatoni ihletésű alkotás, természetesen nem erről van szó. A címszereplő Balaton ma is jelen van tematikailag is, de még inkább egy nagy mester szellemében. Akik érdeklődnek valamelyest a magyar képzőművészet iránt, azok közül alig akad valaki, akinek a Balaton említésekor ne Egry József jutna eszébe, és életműve, mely még oly sok meglepetést ígér, mert eredményei még kiaknázatlanok a magyar művészet számára, pedig az idő nem vár, mert ezt a nagy életművet még az átlagosnál is jobban veszélyezteti az anyag romlása. De hiába kopik meg a régi ragyogás, hiába meséli az esendő anyag a pusztulás és romlás bús történetét, az életműnek az a része, melyet nem ver vissza a tükör, ma jobban tündöklik, mint bármikor, mert a belőle levonható tanulság soha nem volt időszerűbb. Ez az életmű arra tanít, hogy a műtörténet legdicsőbb korszakainak földöntúli remeklései sem lehetnek a ma emberének értékesebbek, mint saját korának szellemi produkciói, és azt a művészt, aki a saját korában akarja leélni az életét és nem avult nosztalgiák uszályában álmodja vissza magát az elmúlt korokba, semmi nem érdekelheti jobban, mint a jelen problémáinak mai nyelven való megfogalmazása.