5. Balatoni Nyári Tárlat 1970 (Keszthely, 1970)

5. BALATONI NYÁRI TARLAT Amikor még gimnazistaként először találkoztam Egry Józseffel, neki bemutató tanárom, Takáts Gyula, nyomatékosan figyelmeztetett: a szigorú arcú, éles tekintetű ember, akit megismertem, nemcsak nagy festő, de olyan kivételes művész, aki a táj lelkét, szellemi karakterét, egész történelmi légkörét érzékeiben hordozza. Később — egyik utolsó találkozáskor — a párás tókaréj náddal, betonnal szegett patkójában ülve, a Badacsony kőtömbje alól csakugyan a hegy, víz, levegő varázsainak mindentudó látnokaként nézett föl ránk. Hunyorogva, neki-nekihevülő érdes hangon magyarázta angol barátomnak: „Nincs ehhez fogható vidék sehol Európában, talán csak messze-messze, keleten..." Társam, a nyelvünket megtanult idegen, készséggé! bólintott. Emlékezetében azóta is úgy él Magyarország, melynek mindenekelőtt Bartókja és Balatonja van. Nekem, aki első eszméletemtől fogva atmoszféráját lélegeztem, sohasem volt a Balaton egyszerű földrajzi fogalom, természeti nevezetesség. Egy somogyi uradalomban laktunk, a lecsapolt Nagybereken át talpfáival egészen a tópartig araszoló vasútvonal mentén. Tulajdonképpen nem volt szép a töltés mögött elterülő lapos, ember nélküli vidék, de annál szebb, amit sejtetni, látni engedett, a térbeli, időbeli távlat: a környezetünkben kísértő történelmi múlt és a síkság fölött mutatkozó beszédes messzeség. Előttünk a szénfekete föld tele volt meszesen villogó, apró csigákkal, állandóan igazolva az öregek szavát, hogy valaha itt mindenütt a Balaton terjeszkedett. Újra és újra elképzeltem a hallal, náddal, vízimadarakkal zsibongó régi tájat. Gyermeki fantáziámban szinte naponként visszajött a tó hajdani medrébe, a kaszálók, legelők lapályos zöldjére. Pikkelyes, szikrás lapját elnyújtotta egész Somogyvárig, melynek fákkal benőtt borzas dombjai közé a lázadó Koppány — ahogy mifelénk mondták: Kupa vezér — tanyáját képzeltem. Nemcsak merészkedő gondolataimban, mindennapi lélegzetemben is jelen volt a víz. Az északi szél gyakran elhozta tapadó, friss illatát a tőzeges, puha mezőkre. S ott északon az égnek is valami másfajta, áttetszőbb, igézetesebb színe volt. Hát még az indigó leplükből