Dr. Dornyay Béla szerk.: Balatoni Múzeum Keszthely Értesítője 1. (Keszthely, 1941)

kései leszármazottja, azt a részletes kuta­tás esetleg pontosan kiderítené. » Ebből is láthatjuk, hogy a leszármazás kutatása és felderítése mennyire előtérbe lép; de nemcsak ezen esetben, hanem min­den más magyar családnál is. Még évek­kel ezelőtt is, részint a jó magyar nemtö­rődömség és közönyösség, részint a min­dennapi élet számtalan nehézsége és gond­ja mellett, a legtöbb ember nem igen törő­dött a családja történetével; nem kutatta ki, vagy nem irta le — a kéznél fekvő, is­meretes adatok alapján — a családfáját. Sokan — még a nemesi származásúak is (ami persze nem érdem, de viszont nagy kötelezettség a családdal, egyesekkel és a nemzettel szemben is!) — legtöbbször, mondjuk a « szerénység » leple alá bújva, lemondtak az ősökkel való foglalkozásról. A jó magyar köznép pedig, természe­tesen még kevésbbé becsülte meg, — mert sem ideje, sem módja nem volt rá, — a családi iratokat és egyéb adatokat, éppen ezért nem igen tudott és tud továbbmenni a családfáján a nagyszüleinél! Jankó Já­nos, a Balaton eléggé meg nem becsült, nagy etnográfusa is azt irja 1902-ben (p. 124.), hogy «ha valakinek a nagyapja már a faluban született, azt a nép «ősi» család­nak mondja, mert ezentúl az emlékezet to­vább nem terjed. » Zrínyi Miklósunk is csak az apját (János) és a nagyapját (Péter) tudta megnevezni, akik állítólag nemesek voltak. Utóbbi azonban aligha felel meg a valóságnak (?), mert ez a gyülevészi csa­lád nincs benne az 1754—55. évi országos nemesi összeírásban, Igaz, hogy nem ez a lényeg, mert mint emiitettük, az ország kb. 140 ezer nemesi családjából a szak­irodalom még a felét sem dolgozta fel ed­dig. Manapság azonban nagyot változott a helyzet! Mostanában bezzeg mindenki az őseit kutatja, amiben persze oroszlánrésze van az 1939. évi IV. t. c. végrehajtásának. A jobb eredmény e téren tehát sajnos csak kényszer hatása alatt jött létre! Hogy mi­lyen nagy az érdeklődés — csak Keszthe­lyen is — nemcsak az ősök és a leszármazás után, de a hivatalos iratok beszerzése iránt is, legalább a nagyszülőkig, azt mi sem bi­zonyítja jobban, mint az a két adat, hogy pl. a keszthelyi plébánia hivatalos ügyirata­inak száma 1939-ben 3500-on felül volt, 1940-ben pedig kereken 3600 drb. Ezekből a számokból kb. 150—150 drb leszámításá­val, a többi mind az anyakönyvi kivonatok­ra esett! Ez pedig igen nagy jelentőségű a genealógiai kutatások szempontjából is! Látjuk tehát, hegy Keszthelyen is egyszer­re érdekel mindenkit a saját családfája, a genealógiai leszármazása és ennek hivata­los iratokkal való igazolása is! Éppen ezt a nagyban fellendült érdek­lődést, ezt a ritka jó konjunkturális alkal­mat szeretném felhasználni egy fontos tu­dományos, általános, magyar és különle­gesen balatonvidéki, néprajzi érdek szem­pontjából is! Hogy t. i. necsak magunk és a hivatalos állami hatóságok részére állít­suk össze a szigorúan hivatalos és pontos családfánkat, legalább másodiziglen, de a Balatonvidék egyik legnagyobb kultúrin­tézménye, a Keszthelyi Balatoni Múzeum számára is! Jankó János igen sokat és igen beha­tóan foglalkozott a Balatonpart 51 községé­nek lakosságával, főleg az «V. A lakosság elemei földrajzi származásuk szerint » c. fe­jezetében (p. 122—140.). Felsorolja a köz-

Next

/
Thumbnails
Contents