Dr. Lovassy Árpád szerk.: A Balatoni Múzeum-Egyesület első évkönyve (Keszthely, 1903)

I. A Balatonra és vidékére vonatkozó szak-közlemények - Gyulai Gaal Gaston: Süppedő sírdombok

melyhez ne kötne valami . . . akár a zalai változatos dombsort nézem, akár Somogynak lankás partjait. Gyermekkoromnak minden öröme ehhez a kerethez kapcsolódik: egy-egy bohó gyerekcsiny emléke, majd a férfikor legderüsebb napjai, a természet vizsgálatában puskával kezemben eltöltött kedves napok, — annyi benső gyönyör kiapadhatatlan forrása Î ... Es az emlékezet aranyos világításában a sötétebb szinek olhalaványodnak, sőt egészen is elmosódnak, nem marad meg más, csak a mit megszerettünk, ami fény, ami ragyogás ! Emlék emlékre halmozódik. Valamennyi a lelkemhez van nőve s ha mégis kiragadok egyet-egyet a sok közül, hogy papírra vessem, tollamat nem vezeti semmi emberi gyarlóság, csupán az édes otthon iránt érzett kiapadhatatlan szeretet és hála. Még nem is olyan rég ideje annak, hogy évről-évre, minden tavasszal és ősszel eltöltöttem néhány hetet nagynéném lellei házánál s elniadarászgattam. Bújtam a berket, a Balaton homokos partját s a gazdaságot. Lelléhez közel. Látrány falu mellett, fekszik a „péntekhelyi puszta". Mindjárt a falu tövében van itt egy különös domboldal, jelenleg birkalegelő. — Lejtője keletre néz ; csupa apró halmok sorakoznak rajta, szép szabályos rendekben, sürün egymás mellett, mintha *csak besüppedt sirdombok lennének. S tényleg azok. Egy elhagyott s el is feledett régi temető. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, egyszer megástunk egy dombot. Azt reméltem, tán őskori temető, do csalódtam. Közel két méter mélységben csontvázra akadtunk, még a koporsó elkorhadt deszkája nyoma is világosan látszott, feketo vonalként rajzolódott a talaj sárga homokjába. Az eliozsdásodott kovácsolt vas koporsószögeket is megtaláltuk. Elhagyott községi temető tehát, mindössze legfeljebb 150—200 esztendős, alig egy-két emberöltő rajta s még sem tud ma már senki róla. Sem élő emlékezetben, sem írott betűben nyoma nem maradt. Csakis néhány száz süppedő sírdomb hirdeti némán, hallgatagon, hogy valamikor ez a domboldal is a halál kertje volt, a hova szegény falusi asszonyok s gyerekek jártak egy-egy családfenntartót elsiratni. Azóta is mindig ezek a péntekhelyi süppedő sirdombok jutnak az eszembe, valahányszor erre a mi szegény Balatonunkra