Veszprémi Történelmi Tár 1990. II.

Katona Imre: Veszprém megyei huta-üvegek Sárváron

KATONA 5 művesség kereteit és alig emelkedett a művészet régióiba. A köszörült, vésett és visszahántolt rézrubinpoharak a kor legkedveltebb és legkeresettebb darabjai több évtizeden keresztül. E poharak főleg gyógyfürdők és gyógyvizek közelében keresettek. Ezek mellett az egyszerű átlátszó üvegedények, poharak, vázák iránt nő az érdeklődés. A díszítést szinte teljesen a csiszolás és metszés alkotta, de már néhány helyen — így többek között Zayugrócon, Ujantalvölgyön és az erdélyi Sepsibükszádon — a maratásos eljárással is megpróbálkoznak. Erre mutat, hogy e gyárak mindegyikében találhatunk savkamrát. Az első maratásos eljárások a köszörülés és metszés nyomdokain haladtak, ilymódon arra törekedtek, hogy a maratott felület minél kisebb legyen s lehetőleg rajzos képet eredményezzen. A nálunk leginkább alkalmazott réteg a rézpiros volt, melyet rézvegyület redukálásával állítottak elő és vékony rétegben húztak a kívánt felületre, melyet a minta szerint visszamarattak. Nem véletlen, hogy az említett gyárak egyikében Zayugrócon — készült 1896-ban az első maratásos edény: Sovánka István közel másfél méter magas keresztelőmedencéje . Az 1900-as évek elején az üveggyártás Magyarországon ismét viszszaesik. Ismeretes, hogy az üvegipar a felszabadulás előtt a fejletlen magyar iparon belül is egyike a legjobban elmaradott iparágaknak. A nagyobb öblösüveggyárakat szénbánya vállalatok létesítették, hogy az egyébként eladhatatlan szénféleségeiket hasznosíthassák. E nagyvállalatok üvegipari leányvállalataikat mellékesen kezelték, műszaki fejlesztésüket elhanyagolták. Ennek következményeként a felszabadulás után műszakilag igen elmaradott gyárak kerültek állami kezelésbe. Az államosítás óta eltelt majdnem harmind év alatt sikerült a gyárak nagy részében korszerű feltételeket teremteni, ami nemcsak a gyártástechnológia korszerűsítésében mutatkozik meg, hanem a munkafolyamatok gépesítésében is. * * * Bartha Lászlóné több mint 100 darabot magában foglaló és teljességében először itt bemutatott gyűjteménye jórészt az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején keletkezett. A gyűjtő akkor a Veszprém megyei Tanács VB Művelődésügyi Osztályának referenseként járta a megye falvait, pusztáit, hogy a még fellelhető kerámia és főleg üvegemlékeket összegyűjtse. Az azóta eltelt több mint húsz év alatt sem csökkent Bartháné gyűjtőkedve, lehetőségei azonban igencsak rosszabbodtak, bár azt hisszük, Kőszeg polgárházai még ma is sok eddig fel nem tárt értéket rejtenek falaik között. A gyűjtés területének behatároltsága sajátossá tette a gyűjteményt, mert az — legalábbis ami a törzsdarabokat illeti — jórészt a rég megszűnt Veszprém megyei huták készítményeit tartalmazza, kivéve azokat a tárgyakat, melyeket a 60-as évek óta immár megváltozott munkahelyén gyűjtött. Ezek között van 18. századi festett butella, megtalálhatók itt Beéli színtelen és kék korsók, valószínűleg cseh készítményű lámpionbúraüvegek, vázácskák stb. Tagadhatatlan, hogy a gyűjtemény legfigyelemreméltóbb darabjai azok, melyek a Veszprém megyei hutákban készültek a 19. század elején és közepén. E huták történeti és termelési adatai ismertek, de a készítmények minőségéről még most, e gyűjtemény ismeretében sincsenek pontos és megbízható fogalmaink. Egy-két darab maradt ugyan fenn gyűjteményeinkben, azonban ez kevés a teljes kép, egy egész termelési periódus felrajzolásához. Pedig a kép, amelyet a fennmaradt tárgyak ígérnek: érdekes, izgalmas. Ezek a huták szállítási és más nehézségek miatt — ugyanúgy, mint kőedénygyáraink nem országos, csak lokális érdekek kielégítésére vállalkoztak. Minden hutának meg volt a maga körzete, mely hol egy, hol több egymás melletti megyéből állt. A fennmaradt darabok — a rajtuk levő névből, monogramból és évszámból következtetve — nem vásári, vagy bizományi eladásra készültek, hanem megrendelésre egy-egy konkrét személyeknek. A megrendelők szinte kivétel nélkül Veszprém megyeiek, sőt a hutákhoz egészen közeli falvak nemesi lakóiból kerültek ki. Ez a körülmény befolyásolta a huták készítményeit, hiszen ilymódon a hutáknak egy meghatározott társadalmi réteg igényét kellett kielégíteniük. Azt eddig is tudtuk — hiszen a fennmaradt tárgyak tanúsították —, hogy e huták a lakosság széles rétegeinek kielégítésére dolgoztak, az egyszerű jobbágyok, nemesek, városi polgárok ízléséhez alkalmazkodtak azzal, hogy olyan formákat és motívumokat alkalmaztak, melyek igényeiknek, ízlésüknek megfeleltek. A népies üvegek elnevezés mégsem egyértelmű. Egyesek szerint ezek ,,az európai formakincstől független, önálló formavilágot" képviselő üvegek voltak, amelyeket nemcsak Észak-Magyarországon kedveltek, hanem a Dunántúl bortermelő vidékein is. Ezek a kancsók, korsók, butellák és palackok hasonlóan más használati tárgyakhoz, rövidesen megtörték a fából és a kerámiából készült tárolóedények hegemóniáját, és a polgári, paraszti háztartások mindennapi használati tárgyaivá lettek. Ezzel szemben egyesek a díszítés, és nem a formázás sajátosságában vélik felismerni a népi jelleget, vagy legalábbis a díszítést ugyanolyan fontosnak tartják mint a formát a „parasztüvegek" megítélésénél. A forma előállítása egyrészt szabadkézzel, többnyire azonban formába fúvással történik. Az új formára akkor is fel kell készülni, ha azt szabad fúvással alakítják ki, hiszen csak úgy válik egy új forma kifizetődővé, ha előállításához kevés idő kell. Formába fúvás esetén a formákat külön kell előkészíteni, vagy előkészíttetni szakemberrel. Ez kétségtelenül nehezíti az átállást egyik formáról a másikra. A leggyakoribb formák voltak az összenyomott, tojásdad-alakú kulacsok, a kúp-alakú, nyakban összeszűkülő literes üvegek és a hengeres poharak. Ezek kézifúvással készültek és a lehetséges legegyszerűbb módon, csúsztatott köszörüléssel alakították ki őket. A köszörülésnek ezt a formáját aránylag vékonyfalú edényeken alkalmazták. Az eljárás nagy odafigyelést és gyakorlatot igényel, hogy a gyorsan forgó éles köszörű ne vágjon mély vágatot az edényre. Ezért a köszörűt nem élével engedték az edényre, hanem „oldalával". így nem vágott mélyre, hanem csak karcolta az edény falát. E technika nehézsége abban van, hogy vigyázni kell a köszörű-korong beállításával. Az így rajzolt vonalak nem olyan élesek és tiszták, mint a mélyköszörülésnél, de nem is olyan szimmetrikusak, mint azok. A korongot bátran kellett csúsztatni a felületen a megadott rajznak megfelelően, melyet előzetesen mindig felvittek valahogyan a felületre ugyanúgy, mint a kerámiáknál. Megkockáztathatjuk a feltevést is, hogy ez az eljárás nagyobb felkészülést, tapasztalatot igényelt, mint más díszítőeljárás, pl.: a festés, melyet ugyan ekkoriban már nem igen kultiváltak, de helyenként még alkalmazták. Az edényeket kizárólag kézi fúvással készítették, vagy formába fújták. A faformákat részben maguk elkészíthették, vagy úgy csináltatták a Bakonyban ekkortájt háziipari tevékenységet folytató fafaragókkal. A faformák alkalmazása igen megnövelte a formaparkot, hiszen viszonylag gyorsan átttérhettek egy-egy új formára. A formai változatosságot szolgálta a kézifúvás alkalmazása. A viszonylag bonyolultabb minták — mint pl. az öntőcsöves és szalagdí-