Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Varga Tibor: Egy veszprémi levente Németországban (1945. február–november)

HADTÖRTÉNELEM 145 lágerban ismerősök után kutatva. Kiderült, hogy bizony várni kell, amíg a hazaszállításban sorra kerülhetünk. Bár az írógépemről Lacin kívül senki sem tudott, azért tartottam attól, hogy „lába kelhet". Észrevettem, hogy Kanicska is ugyancsak őrzi termetes bőröndjét, s benne egy tucatnyi amerikai bakancsát. Féltette, hiszen hallatlanul nagy érték volt. Emiatt csak percekre hagyta el szobánkat. Felajánlottam neki, szóljon ha kimegy, szívesen ügyelek, viszonzásul tartsa szemmel hátizsákomat, örömmel vállalta. Egyébként — ahogy megtudtuk — a lengőtekével még Ingolstadtban felhagyott. Egy feldühödött katona miután sokszori próbálkozás után sem nyert, darabokra törte a játékszert. Ami „értékeink" őrzését illeti, lehet, hogy feleslegesen aggódtunk. Ottlétünk során nem tűnt el semmi szállásunkról. A lágerban tisztálkodhattunk, a hygiénia körülményei azonban elmaradtak a kórházban megszokottól. Az egyik barakkba például be sem tettük a lábunkat, mert azt hallottuk, hogy ott tetvesedést észleltek. Teltek a napok és mi csak vártuk, hogy mikor kerülünk a hazamenők listájára. Kérdeztük a parancsnokságon, de ott sem kaptunk érdemi felvilágosítást. Legyünk türelemmel — mondták, előbb-utóbb sorra kerülünk. Közben a tábor lakói cserélődtek, új hadifoglyok érkeztek, mások pedig indultak haza. A pockingi táborban számos magyar család élt, élénk társadalmi életet folytattak. Előfordult esküvő, gyermekszületés, családi perpatvar. Zajlott a felfokozott élet. Láttunk örömteli eseményeket is. Például tanúi voltunk egy katona váratlan találkozásának odaérkező családjával és először látott apró gyermekével. Szobatársaim többségével alig barátkoztam. Élte mindenki a maga életét. Egyesek üzleteltek cigarettával, dohánnyal, ruhafélékkel, ételkonzervekkel, sőt ajándéktárgyakkal is. Néhány letargiás is akadt szobánk lakói között. Ezek naphosszat csak üldögéltek, szinte semmi nem érdekelte őket. Ez a nyomott hangulat egyre inkább elfogta Kanicska barátunkat is. Nem tudtuk őt elcsalni egy — napokkal előbb meghirdetett — műsoros estre sem. Talán értékes csomagját féltette, s nem akarta őrizetlenül hagyni. A táborban bóklászva összeakadtunk egy Devecser környékéről származó katonával. Újságolta, hogy bejutott a hazaindulók közé. Megkértük Lacival, hogy vigye magával a gyorsan megfirkantott levelünket és otthon adja postára. Szívesen vállalta egy-egy doboz cigarettáért. Megnyugodtunk, így legalább hazaérkezésünk előtt hírt hallanak rólunk. Néhány nap múlva azonban а ,Деvélvivő" szobatársától visszakaptuk küldeményünket. „Talán elfelejtette magával vinni?" kérdeztük, miután az elibénk tett paksamétából a sajátunkat válogattuk. Lehetséges — válaszolt a szobatárs — ámbár annyi „ajándékot" összeszedett a hírvivésért, hogy a leveleknek már nem jutott hely a csomagjaiban. Október második fele is eljött és mi egyre csak vártunk. Tartalék cigarettám nagyon megcsappant, ezért a maradékkal óvatosan bántam. Néha elcseréltem 2—3 darabot nyolcadrész komiszkenyérért. November elején két napot a gazdasági irodán segédkeztem. Kimutatásokat készítettünk. Munkámért kaptam egy kenyeret, amiből Lacinak és Kanicskának is juttattam. Barátunk kezdett magához térni, de változatlanul alig mozdult ki a szobából. Időközben hozzánk szállásoltak el egy tizedest, aki nyomban lepakolt Tóth Laci sarokban levő fekhelyére. Közöltük vele, hogy a hely foglalt. „Kuss, ti nyavalyás SS legények" válaszolta. Ezzel nyilván célzott német katonaruhás mivoltunkra. Laci megindult a fekhelye felé, mire hirtelen kapott egy pofont. Védelmére akartam kelni, de a tizedes engem is félrelökött. Ekkor váratlan dolog történt. Az addig közönyösnek tartott szobatársak egyöntetűen segítségünkre siettek. Ketten megfogták a tizedest és kilökték a folyosóra. Valaki a csomagját is utána dobta. Felszólították, hogy azonnal tűnjön el, különben laposra verik. Másnap néhányunkat a parancsnokságra rendeltek. Megörültünk, azt gondoltuk talán a következő hazatérő turnushoz veszik fel adatainkat. Másról volt szó. Az irodán már ott tartózkodott a „verekedő" tizedes. Kiderült, hogy feljelentett bennünket verekedés provokálásáért. Szerencsére a kihallgatást vezető tiszt — miután mi is beszámoltunk a történtekről — nekünk adott igazat. A tizedest pedig — aki más ítéletet remélt — elzavarta. A kedvező dolgok sokszor váratlanul történnek. Találkoztam azzal az írnokkal, akinek az irodán két napig segítettem. Tudatta velem, hogy a barakkunk 7. számú szobájából többen is szerepelnek velem együtt a hazaindulók listáján. (Az éh nevemre határozottan emlékezett. Biztosra vettem, hogy Laci is listára került, hiszen ahogy az írnok közölte ezúttal a legfiatalabbak kerültek sorra.) A hír igaznak bizonyult, a szobánkból vagy hatan készülődhettünk az utazásra. Hazatérés „Hazamegyünk, hazamegyünk mi még." Bevagoníroztak bennünket. Fenn ültünk a vonaton. Ott volt Laci, Kanicska is, meg két ismerős zalai levente. Végre beszálltak külön vagonjukba az amerikai katonákból álló kísérőink és indulhattunk. Másnap délelőtt már Bécsben voltunk, délután pedig Hegyeshalom következett. Boldog órák, szinte az evésről is megfeledkeztünk. Úgy hallottuk, hogy Komáromban, az Igmándi-várban adják át a fogolyszállítmányt a hazai hatóságoknak. Egész éjjel várakoztunk, de nem fogadták a szerelvényt, mert állítólag a komáromi tábor zsúfolt volt. Alig aludtunk valami keveset. Tovább vitték a foglyokat Székesfehérvárra. A vasútállomásról a repülőtéri táborba kísértek bennünket — ahogy mondták — igazoltatásra. Az állomás környékén sok civil várta, illetve nézte az újonnan érkezett hadifoglyokat. Érdeklődtek honnan jöttünk és hova valósiak vagyunk. A nagyobb csomaggal érkezőket felszólították, hogy adják át megőrzésre értékeiket, mert azokat a táborban lekapcsolják. Alig hallgattak néhányan e figyelmeztetésekre. Kanicskához — aki termetes kofferjét hátizsákként cipelte — egy vasúti ruhás férfi többször is odaszólt, hogy „jobb belátásra bírja". Természetesen nem adta át csomagját. Akadtak azonban akik hittek a rábeszélésnek. A táborban kaptunk valami ennivalót és fejenként vagy 2 dl bort. A parancsnokság közölte, hogy az igazoltatások másnap reggel kezdődnek. Szálláslehetőség a hangárokban volt. Csillagos, hideg éjszaka lett, a Lacival azonban úgy határoztunk, hogy nem fekszünk le a hangárban szétterített szalmára, ugyanis tetvese désről beszéltek. Egyébként sokan éjszakáztak a szabad ég alatt, tűzrakás mellett. Az egyik „tábortűzhöz" időnként mi is odahúzódtunk. Lassan eljött a reggel. Délelőtt folytak az igazoltatások. A székesfehérvári 21. Honvéd Kiegészítő Parancsnokságtól kaptunk egy „igazolvány "-t, hogy a helyi táborból elbocsátottak bennünket. Búcsút mondtunk hát a hadifogságnak. Indultunk a kijárat felé Lacival. Mögöttünk Kanicska jött jókedvűen, kissé meghajolva értékes, ám sikerrel megőrzött „zsákmányával". A kapunál kis torlódás támadt. Észrevettük, hogy a távozók csomagjait átvizsgálja egy rendőrből, katonából és civilekből álló csoport. Az én hátizsákomat is kibontották, s nyomban kiemelték a táskaírógépet. A je-