Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Varga Tibor: Egy veszprémi levente Németországban (1945. február–november)

142 HADTÖRTENELEM fiú. A lengőtekés így továbbra is egyedül szorgoskodott. Megkérdeztem tőle, hogy mire gyűjti a pénzt. Kiderült, hosszúszárú amerikai katonabakancsokat vásárol. Legalább egy tucatra valót akart hazavinni. Elmesélte, hogy eleget mezítláb askodott, de annak egyszer s mindenkorra véget vet. örömmel újságolta, hogy már a hatodik pár cipőt is beszerezte. Augusztus utolsó napjaiban is történt néhány említésre méltó esemény: „Augusztus 26—30. (folytatás). Különféle hírek a hazamenetelről. Beszélik, hogy indul a kórház szeptember vége körül. Továbbá Stalin megengedte a magyar hadifoglyok hazaszállítását. Reggel rendszerint derűvel ébredünk, mert a nővér jó hírrel jön. Estére kelve a jó hír leromlik. A reggeliért én megyek le mostanában (a konyhára) és rendszerint én is osztom szét. Az ebédért és a vacsoráért Endrődi úrral megyünk. Németh és Homódi tivornyáztak." Fogfájós napok következtek. Egy felelőtlen katonaorvos a kicsorbult melletti ép fogamat rángatta ki, mivel egész idő alatt az asszisztensnővel csevegett. A fájós fog kihúzása másodszorra következett. Szerencsére a seb hamar behegedt. Garbóczi bácsi javasolta, hogy jelentsem az esetet a főorvosnál. Mondtam neki én nem panaszkodom, hiszen csak köszönettel tartozom a kórháznak, amiért itt tartanak. Garbóczi bácsi szerint a felelőtlen fogorvos megérdemelte volna, hogy a főorvos úr megleckéztesse. Ezekben a napokban egy szerfelett vidám estében volt részünk. Németh és Homódi honvédek valamilyen úton-módon italhoz jutottak és alaposan „bekaptak". Énekelve érkeztek szállásunkra. Németh — akitől éppen senki sem várhatta — az „Ébredj magyar, az ősi föld veszélyben, elvész a fajtánk hogyha nem merünk" kezdetű nyilas indulót fújta. Homódi lelkesen segített barátjának. Megtapsoltuk a produkciót, csak a szobaparancsnok próbálta csendre inteni a két hangoskodót. Németh lecsendesülve a vacsoráját kereste, de nem találta. Ekkor hangzott el szájából a soha nem hallott jelmondat: ,,Se reggeli, se vacsora, éljen a proletárdiktatúra." A végszóra érkezett Sanyi bácsi és megkérdezte: ,,Mi az, a Flandern 10-es proli dikit akar". (Később Endrődi úr megmagyarázta nekem a „proli diki" értelmét.) Észre sem vettük, hogy a zajongásra megjelent a főorvos is. Legorombította a tetteseket és közölte velük, ha mégegyszer botrányt okoznak, a lágerban találják magukat. A szobaparancsnok menteni akarta embereit és jelentette a főorvos úrnak, hogy a két honvéd egyébként becsületes, magyar érzelmű ember. „Talán nyilas érzelműt akart mondani" célzott a főorvos az elhangzott indulóra. A helyzetet Sanyi bácsi mentette meg, kártyázásra invitálta a főorvost. (Az öreg egyébként is csudára értett a főnökség nyelvén.) A főorvos közölte, csak akkor játszik, ha nem a Peszlen-féle „cinkezett" kártyát használják. Sanyi bácsi új paklit vett elő, majd a jól bevált módszere szerint játszott. Kis tételnél nyerni engedte partnerét, a nagyobb téteket sorra elvitte. ,JPeszlen, maga rezzenéstelen arccal játszik" mondotta a főorvos. ,Ahogy a főorvos úr, amikor operálni méltóztatik" válaszolta az udvarias Sanyi bácsi. Később szemrehányást tettem az öregnek, hogy a közös jóakarónkat is képes , megvágni". De ő csak mosolygott naivságomon és ismételten kioktatott, hogy kártyában nincs hála és barátság. Másnap a szobaparancsnok megpirongatta a két „dalos" társunkat. Németh röstelkedett, Homódi viszont rá sem hederintett, beletemetkezett „A szív" című könyv olvasásába. Ő volt ugyanis a soros kölcsönvevő. Az egyik szobatársunk sehogy sem nyughatott. Valahányszor elhaladt a két „dalos" ágya mellett, odalépett és kérte a „testvéreket", hogy tanítsák meg őt is a nyilas indulóra. Később azt tudakolta, hogy ki volt a nyilas belügyminiszter, Vájna, vagy Szőllősi testvér. Többen is rászóltak, hogy hagyja már abba a piszkálódást. Addig folytatta, míg végül kapott egy hatalmas pofont. Jóformán azt sem tudtuk, hogy Homódi, vagy Németh volt a tettes. Mindenesetre barátunk elhallgatott. Aznap délben — ahogy máskor is — Endrődi úrral szétosztottuk az ebédet. Barátunk csajkáját azonban Homódi egyszerűen elvette az asztalról, nem engedte, hogy ételt rakjunk bele. Ezt látva az éthordó edényben hagytunk egy porciót. Erre ismét Homódi lépett: egy marékra való sót dobott az éthordóba. A kárvallott egy szó nélkül hagyta a történteket. Este újból elvették az asztalról barátunk odakészített edényét. Én visszatettem a csajkát és jókora adagot raktam bele a vegyesfőzelékből. Mindenki elvitte már a vacsoráját, mire ő is odamerészkedett érte. A következő napokban más dolgokra terelődött szobatársaim figyelme. Garbóczi bácsinak ismételten a kezét, Pákainak a vállát, Busa Zsigának az aranyerét műtötték és két bácskaira is operáció várt. Időtöltésünkben a kártyát esetenként a szolidabb sakkozás váltotta fel. Az utóbbi csatározásokban jeleskedtem ugyan, de Endrődi úr úgy nyert ellenem, hogy közben olvasott. Az egyik ilyen csendes délelőttön valaki fontos hírt hozott: burgonyát tárolnak épületünk pincéjében. Többen is kijelentették, hogy abból szerezni kell. A „környezettanulmányt" Belovai végezte. (Ő — gyakori meséiben — a budapesti állatkertben a nagyvadakat ápolta, a rossznyelvek szerint azonban takarmányos volt.) Kiderült, hogy a pinceajtót két lakattal is zárják, ellenben a szellőzőablakon egy vékony személy beférhet. Többen rám néztek, mert eléggé sovány fiú voltam akkoriban. így hát minden adott volt. A szobánkhoz teakályha és egy nagy mosófazék is tartozott és tüzelnivaló is akadt. Különben pedig mindenki vágyott egy jó adag törtburgonyára, pirított hagymával ízesítve. A beszerzésre este került sor. A döntő feladat rám várt, bejutni a pinceablakon a burgonya közelébe. Sötétedés után társaim lefeszítették a szellőzőablakot fedő vékony dróthálót és az előzőleg derekamra tekert kötélen a pincébe eresztettek. Csakhamar rátaláltam a krumplihalomra és a sötétben gyorsan megtöltöttem a két magammal vitt hátizsákot. Az első hátizsákba túl sokat raktam, alig tudták kirángatni. Teljesítve a feladatot jó ideig a sötétben kuporogtam, míg társaim — akiket közben megzavartak — végre visszatértek és kihúztak. A pinceablak elég szűk volt, lehorzsolta a vállam. Báreluk azonban gyorsan leápolta a sebemet. Társaim pedig megvigasztaltak, hogy harci feladat teljesítése közben szenvedtem sebesülést. A héjában megfőzött burgonyából mindenkinek jutott 4—5 darab. A további porció elkészítését másnap, a délelőtti vizit után tervezték a bajtársak. Az újabb adag — a vizitet követően — már a gőzében állt, amikor váratlanul megjelent egy szaglászó egészségügyi őrvezető. Endrődi úr azonnal ráült a kályha mellé letett — felfordított lavórral fedett — mosófazékra. Olyan jól álcázta lelógó köntösével, hogy az egészségügyi nem vette azt észre. Ám rögvest felugrott áldozatkész szobatársunk, amint a ,,kopó" távozott. ,,Még egy perc — mondta — és pecsenyétek is lett volna a főtt krumplihoz." Aznap délután engem a ,,géhá"-ra (gazdasági hivatal) kísért egy egészségügyi őrvezető. Társaim sejtették, hogy valaki beárulta a „porciószerzést", azért hivattak. Valaki odasúgta, hogy a krumpliügyről ne tudjak semmit. A „géhá"-nál egy fiatal hadnagy azonnal nekem szegezte a kérdést: „Szóval te loptad a krumplit a pincéből, és még mit vittél el". Tiltakozni