Veszprémi Történelmi Tár 1990. I.

Hadtörténelem - Varga Tibor: Egy veszprémi levente Németországban (1945. február–november)

132 HADTÖRTENELEM rancsnokok sem erőltették. Az április 9-i bombázás után két napig a ro­mokat takarítottuk, Egy csoport pe­dig a repülőtéri kifutópályát egyen­gette, meg a repeszdarabokat szedte össze. A munkát gyakori légiriadók zavarták. Időközben eldőlt, a veszp­rémi század távozik a repülőtérről Tölgyesi főhadnagy és Kraut főtörzs kíséretében. Akkor még azt hit­tük, hogy a münchen-riemi repülő­térnél csak veszélytelenebb helyre ke­rülhetünk. Regensburg közelében, a gázbombatelepen Április 12-én indultunk el új állo­máshelyünkre, Regensburg felé. Elő­ző nap még dolgoztunk a repülő­téren. Már a szállásunkra tartottunk, amikor légiriadót jeleztek. Hárman egy útszéli házba szaladtunk. Idős német házaspár sajttal és burgonyá­val kínált meg minket. Wagner Kar­csi — akinek nem volt köpenye — egy pokrócot is kapott. Este — a más­napi indulásra készülődve - értesül­tünk, hogy Alföldi nevű társunk a lé­giriadó alatt visszament a repülőtéri raktár közelébe, ahol valaki egy ha­lom marharépát látott lerakva. Tár­sunk feltehetően a répából akart „vételezni", de arra már nem került sor. Egy vadászgép lövedékétől sú­lyosan megsérült. Későbbi sorsáról nem értesültünk. „Április 12. Csütörtök. Borús idő. Kétszer nagyriadó. Hideg koszt kiosz­tása után indulunk München-Mos­sachba Münchenen keresztül. Landshutig vonattal utaztunk. Itt ki­szálltunk. Bombázás volt a napok­ban. Háznagyságú bombatölcséreket láttunk. Éjjel a vonatunk áll. Reg­gel indulunk tovább. Április 13. Péntek. Reggel indultunk Schirling nevű helységbe. Onnan gya­log mentünk a telepre. Itt barakkok­ban lakunk. Délután a 3. faluba me­neteltünk, ahol magyar vöröskeresz­tes kórház van. Kellemes délutánt töltöttünk a katonák között. Kap­tunk süteményt, kenyeret, almát egy német asszonytól. Éjjel 1 órakor für­dés, fertőtlenítés. Gyalog megyünk vissza a Luftmunára. Április 14. Szombat. Reggelre érünk vissza. Pihenünk, alszunk. Nyugodal­mas nap. Április 15. Vasárnap. Délelőtt, dél­után dolgozunk a telepen. Délután foralarm. Mély támadók nyugtalaníta­nak bennünket." Új állomáshelyünk Regensburgtól mintegy 25—30 km-re egy erdei te­lepen volt, ahol gázbombát tároltak. Erre utalt a telep útjain elhelyezett jelzőkolompok és táblák látványa. A táblákon „Nur für Gasalarm" („Csak gázriadó esetén") felirat volt olvas­ható. Ha addig nem, azután annál jobban féltünk. Szorongásunkat fo­kozta, hogy az első munkanapon a telep német kapuügyeletese reklamál­ta a gázálarcunkat. (Wo ist die Gas­maske?) Rövid huza-vona után me­hettünk dolgozni. Gázálarcot — szó volt ugyan róla, de — később sem kaptunk. A telepen egyébként nem volt rossz sorunk. Néha árkot ástunk, többnyire azonban gázbomba gyújtó­fejeket (detonátort) hatástalanítot­tunk. Az ártalmatlanított gyújtófeje­ket bakelitdobozba helyeztük, majd ládákba raktuk. Április közepére az időjárás is javult, így kevesebbet fáz­tunk. Éheznünk sem kellett. Kraut, német őrmesterünk többször szerzett repetaként tejet, sajtot a konyháról. Egyébként jószándékáról többször meggyőződhettünk. (Például Székely László társunkat — mivel légnyomás­ból eredően még gyengélkedett —ke­rékpárja vázán vitte Truderingből a müncheni vasútállomásra.) Munkánk során többször megfor­dultunk a telep vasúti rakodóján, ahol számos MÁV feliratú teher­vagont láttunk. Kérdeztük is egy­mástól, hazakerülnek-e valaha velünk együtt ezek a járművek. A telepen jó lehetőségünk volt a tisztálkodáshoz. Egyeseket mégis szinte kényszeríteni kellett, hogy mossák alsóruhájukat, kapcájukat. Féltünk a tetvesedéstől és utáltuk azt a 2—3 „tetűgazdát", akit a férgek „kedveltek", s ha lehe­tett kerültük őket. Rövid időn belül kétszer is fertőtlenítettek bennünket. „Április 16. Hétfő. Délelőtt pihe­nünk, délután gyújtófejeket rakunk vagonokba. Nagyriadó, a bombázó kötelékek fölöttünk húznak el. Már jórészük elvonul, mire bunkerba ke­rülünk. Regensburg felől három füst­oszlop tör fel. Másfele is bombáztak. Április 17. Kedd. Hajnali négy óra felé erős dörej. Az ablakok belerez­dülnek. Húszunknak 4-kor volt éb­resztő. A dörgés ágyúzás, vagy bom­bázás. Ismét fertőtlenítésre megyünk a magyar kórházba. Az úton vadász­gépek nyugtalanítanak bennünket. Magyar katonákkal találkoztunk. Re­gensburg felé mennek. Mire a kórház­ba értünk nagy riadó. Késő este érünk vissza. Éjjel riadó. Április 18-19. Mindkét nap gyújtó­szerelés, rakodás. Kétszer légiriadó. Április 20. Péntek. Ragyogó idő. Gyújtófejet válogatunk. Vadászgépek légicsatája. A bombázók felettünk húznak, mire a riadót jelzik. A Hi­ginnel és két fiúval a raktáraktól a porta felé rohanunk. A portaépület alatt jó bunker van. Április 21. Szombat. Délelőtt dolgo­zunk. Riadó. Vacsora sajt, lekvár, tejleves. Este esik, villámlik, dörög. Azt beszélik a fiúk, hogy ebben a hónapban a szokatlan égiháború nagy fordulat jele. , Április 22. Vasárnap. Borús idő. Szin­te örülök, mert talán a tömik nyug­szanak. Dolgozunk. Erős honvágyam van. Sokat gondolok az otthoniakra. Mikor lesz már itt a várva várt béke. Hangulatunk kétes és borús. Holnap lehet, hogy továbbállunk. Délután a Lacival készülődünk az útra. Kapunk a Higintől kapcát, zoknit." Vissza München felé . . . Mindössze két hetet töltöttünk a schirlingi telepen. A bombázástól való rettegés s az a tudat, hogy gáz­álarc nélkül helyzetünk szinte kilá­tástalan, fokozta félelmünket. Sej­tettük már, hogy a háború nem tart­hat sokáig. A hírek, amik hozzánk el­jutottak azonban eléggé megbízhatat­lanok voltak. Felvilágosítást sem vár­hattunk senkitől. Néha a csodafegy­vert emlegették. Mi nem hittük, hi­szen régóta az a vicc járta, hogy a „VAU" öt, ami nem hat. Mivel az angol—amerikai front az unterführe­rek szerint erősen közelgett, száza­dunk távozott Regensburg környé­kéről. Tudomásunkra jutott, hogy főhadnagyunk családja Rosenheim ­ban (Münchentől 50 km-re) tartóz­kodik, így érthető volt, hogy Töl­gyesi mielőbb szeretett volna az em­lített helység közelébe érkezni. Ezért tehát gyorsított menetben vonultunk Landshuton keresztül München felé. Többnyire éjszaka meneteltünk, nap­közben ugyanis a gyakori mélytáma­dások miatt igen veszélyes volt. A va­dászrepülők sokszor a magányosan haladó katonai járművekre is lecsap­tak. Visszavonulásunk során rend­szertelenül étkeztünk, a koszt kevés volt. A fáradtság jelei egyre jobban előtűntek. Tóth Laci is panaszko­dott, pihenésre lett volna szüksége. A nappalokat többnyire falusi, vagy tanyai pajtákban, szénapadlásokon töltöttük. Utunk során megrendítő esemény történt. Az egyik társunk, Nagy Pis­ta már korábban is panaszkodott. Erős gyomorfájása volt. München fe­lé közeledve egyre rosszabbul érezte magát. Bár ketten is támogattuk, képtelen volt továbbmenni. Az út szélére ült azzal, hogy leállít egy jár­művet, s így eljut a legközelebbi tele­pülésig, ahol bevár bennünket. Rövi­desen egy katonai teherautóról inte­getett. Ez a kép maradt meg emlé­kezetemben. Nem láttuk többé. Né­hányszáz méterre tőlünk - miköz­ben az útszéli árokban ,,dekkoltunk" — lecsapott a teherautóra egy vadász-

Next

/
Thumbnails
Contents