Veszprémi Történelmi Tár 1989. I.

Vita - Makkay János: Pannonia vagy Dácia?

VITA 75 berg-korong (Cat. 19), — mindkettő ismeretlen lelőhellyel". Szövegemben ez a rész egészen pontosan így szól: „This piece can be identical with the Karlsruhe (Cat. No. 19) or with the Stuttgart (Cat. No 6 or 7) disc." (Kiemelés tőlem.) Tehát nem és, hanem vagy (angol or). Ami az egyiket illeti, stimmel is, hiszen a korong valóban a ma még lappangó Rosenberg — Karlsruhe darab. 15a. В 39, с. d. 1-7. sorok: В az MNM 233. 1871. 1. darab, a Ráth-féle lelőhelyének meghatározásához ilyesféle érveket használ: Egger Sámuel jól ismerte az akkori földbirtokosokat (kiket? és honnan tudja ezt B?), Adamovics nem sokáig őrizgette a maga aranylemezét (honnan tudja B?, másrészt nem is volt neki korongja, hiszen a három darabját feleségének és két menyének ajándékozta); jó pénzért megvált tőle; etc. Fenntartom tehát korábbi állításomat, hogy e korong lelőhelye olyasféle adatok alapján, mint amilyeneket В citál, továbbra is tökéletesen ismeretlen! 16. В 40, Adamovicsék 2. korongja: egy ma 47,92 grammos aranytárgy 1860 körül lehetett bizony 50—51 gramm súlyú, amint az éppen a csáfordi korongok múzeumba kerülés előtti történetéből kiderülhet (sósavas kezelés, kis darab kimetszése). Ebből a meggondolásból egyelőre csak feltételesen választottam szét a középső súlyú „csépi ni—csepényi" pár két darabját. В szerint (41, с s. felülről 12. sor) „nincs más lehetőség, [mint az,] hogy a stuttgarti korong azonos Adamovics Lászlóné korongjával (így már Makkay 1985/1, 162 is),. . .". Ezt az ,is' nélkül kellett volna írnia, mert ezt először és egyes egyedül én állapítottam meg, nem pedig B. 17. В 43, с. s. 7-10. sorok: azt, hogy Hampel a Jankovich 1. és 3., valamint az MNM 233. 1871. 1. (Ráth-féle) korongokat tartotta csepinieknek, nem В tisztázta (ahogy az idézett helyen véli), hanem én: Makkay 1985/2, 9., с s. 30-35. sorok. Ismét nem korrekt eljárás! 18. В 44, с. s. alulról 7-8. sorok: В állításával ellentétben, a csepényi aranyaknak sehol sem költöttem „új lelőkörülményeket", vagy pedig В és én egészen mást értünk egy régészeti leletegyüttes lelőkörülményein. Egyszerűen azt írtam, hogy a kincs eredeti leihelye nem a kút oldala volt. Ez nem lelőkörülmény költése, hanem egyszerűen egy más lelőhely javaslata. Nyilván nem szükséges В számára részleteznem, hogy mi a különbség lelőhely és lelőkörülmény között. 19. В 51 nyomtatott oldal (!) terjedelmű cikkében egyetlen szót sem veszteget arra az adatra, amely szerint a berlini Staatliche Museen egyik elődjébe nem egy, hanem három aranykorong került Eggeréktől, feltehetően a „csepényi" együttesből (az adatokat lásd Makkay 1985/2, 7). Erre a hallgatásra azért volt szüksége, mert csak így lehet (és még így sem könnyen!) az MNM 233. 1871. 1., tökéletesen lelőhelynélküli korongját a csepényi együttesbe sorolni, mégpedig anélkül, hogy önkényesen meg kellene változtatnia Glembay súly-adatait (annak összevont értékét, amelyet ezúttal В mégiscsak komolyan vesz). Emiatt azonban a hat korongból a 233. 1871. 1. igen nagy súlya miatt „fel kell áldoznia" (az én kiemelésem) egyet, így lesz az együttesből csupán öt darab, Glembayból komolyan nem veendő csalódott és öreg férfi, és hat darabos együtteséből képzelt aranykincs" (B 40). Mindez kielégítő példa a források önkényes használatára. 20. В 48, с. d. felülről 3-6. sorok szerint kétségbe vontam a marosvásárhelyi csüngő lelőhelyét. В állítása nem felel meg a valóságnak! Nem vontam kétségbe a darab lelőhelyét, mert nincs neki ismert lelőhelye (a kérdéshez lásd még a 18. és 35. pontokat is!), csak annyi, hogy Marosvásárhely. Ez pedig nem lelőhely, hanem egy város területe, amit pedig, mint lehetséges térséget, nem vontam kétségbe sehol. A tárgy egyébként nyilvánvalóan szórványlelet, és В által kifogásolt szövegemben pontosan ezt írtam róla. 21. В 49-50, с. s. alulról 2. sor: В szerint az ercsi csüngő,,tiszta lelőkörülmény ékkel, jó együttesben, hihető lelőhelyről" került múzeumba. A lelőhely hihetőségéről В nem tudott meggyőzni, ami pedig a darab „tiszta lelőkörülményeit" illeti, В és én nyilvánvalóan egészen mást értünk megbízható, tiszta lelőkörülmények alatt. 22. В 56, с. s. 27—31. sorokban В korrigálja, amikor azt írom, hogy Posta Béla 1884-ben már a Nemzeti Múzeum szolgálatában állott (Makkay 1985/1, 64. és 197), és szerinte csak 1885. december 15-én lépett írnokként munkatársai közé (tehát az 1884-es kiállítás rendezéskor nem kellett hivatalból látnia a szőlősi, Bécsben levő nagy csüngőt). Másként tudta ezt Banner János, aki szerint Posta ,,1883-ban — még mint egyetemi hallgató — a Magyar Nemzeti Múzeumban napidíjas szakdíjnok" volt (Posta Béla születésének százados ünnepe 1862-1962. Bp. 1962, 5.). Maga Posta is megírta (ArchÉrt 19, 1885, 109-110, a füzet 1885. április 15-én jelent meg), hogy már mintegy két éve tanulmányozgatta az MNM éremgyűjteményét, tehát bejáratos volt oda. 23. В 56, с. s. alulról 20-26. sorok, továbbá В 106, с. d. alulról 10—12. sorok: azt olvashatjuk, hogy alaposan lebecsültem a zseniális régészeti szerző, Posta Béla képességeit, amikor azt írtam, hogy az általa megvásárolt mojgrádi kincset teljes egészében népvándorlás korinak ítélte. В szerint a ,mojgrádi leletet népvándorláskorinak . . . először Fettich Nándor tartotta 1943-ban, . . .". Ez az állítása azonban nem igaz! Posta a kincset teljes egészében népvándorlás korinak tartotta, és úgy is leltározta (vagy leltároztatta) be: az Erdélyi Múzeum Évkönyve az 1912.évre, Kolozsvár 1913, 35. és 40. oldalai szerint ,,Népvándorláskori csoportunk gyarapodása ebben az évben igazán hatalmas. . . .Most Szilágymegye területéről került egy hatalmas aranylelet gyűjteményünkbe, amelyben mintegy 150 aranytárgy fordul elő." és „Ar any tárgyak, vételből: 4 őskori, 467 népvándorláskori, . . ." 24. В 57, ed., felülről 13-14. sorok: az előbbi pontból kiderül, hogy a kincs kolozsvári darab- (vagy tétel-) száma nem az én találmányom (mint В állítja), hanem Posta Béla hivatalos jelentéséből származik. 25. В 58—63, különböző helyek, így pl. 63., с s.: ,,Abban viszont téved Makkay János, hogy kora középkor kutató szakembereink háromnegyed évszázadon át ne figyeltek volna fel Tariczky Ró mernél közölt soraira (így i. m. 35), . . .". Nem tévedek, mert nem is írtam arról, amit itt В állít! Ugyanis egyetlen szót sem írtam kora középkort kutató szakembereinkről. Kizárólag arról írtam, hogy Tariczkyn kívül 1884 és 1955 között egyetlen magyar szakember sem figyelt fel a tiszaszőlősi kincsre, ősrégészetünk 1955-ig egyetlen írott szót sem szentelt e kérdésnek. Azt természetesen nem vitatom, hogy népvándorlás korral foglalkozó szakembereink olvasgatták Tariczky cikkének francia fordítását (bár ennek én В munkáiban nem nagyon találtam nyomtatott jelét). Fenn kell tartanom tehát azt az állításomat, hogy a „Bécsbe jutott tiszaszőlősi aranyleletről ősrégészetünk mit sem tudott" 1884-1955 között. Szigorú kritikáját követően egy oldallal később (59) végül В is elhiszi, amit Patay Pál már reges régen (Jászkunság 2:5, 1955. okt. 38—41), magam néhány éve megírtunk: „a tiszaszőlősi kincs 70 éves hazai érdektelenség áldozata lett".