Veszprémi Történelmi Tár 1989. I.

Apróságok - Solymosi László: Guden magánoklevele másodlagos pecsétjének eredete

APRÓSÁGOK 103 ben, amelyekben az emberi tudás nem hozhatott ítéletet. A germán törzsek -már a kereszténység felvétele előtt alkalmazták ezt a sajátos bizonyító eszközt, melyet az egyház a germánokat térítő papság révén a népi jogfelfogás és joggyakorlat részeként ismert meg és vett át. Szükségletből fakadó széles körű használatával szemben a tilalom sikertelen és célszerűtlen lett volna. Az átvételt megkönnyítette, hogy az istenítélet eszméje, melyen az ítélet alapult, megfelelt a csodás isteni beavatkozásról vallott (s a IX. századtól kezdve vitatott) koraközépkori keresztény felfogásnak: a mindenható, mindentudó Isten nem engedheti meg, hogy a jogtalanság győzzön, és az igaz ügy elvesszen. Az egyház ezért a profán eredetű istenítélet számára elfogadható formáit liturgikus keretbe ágyazta, és a papság feladatává tette, hogy az egyházi intézményekben egyéb teendők mellett istenítéleti szertartást végezzen.

25 Ennek megfelelően az egyházi szertartásokat tartalmazó liturgikus könyvek a IX. századtól kezdve az istenítéletekre vonatkozó szertartásról is tájékoztatnak.

24 Segítségükkel megállapítható, hogy az istenítélet különféle formái közül csak a forróvíz-, a tüzesvas- és a tüzes ekevaspróbák alkalmával használtak pecsétet. Miután az istenítéletnek alávetett személy a forróvízből csupasz kézzel kivette a belelógatott követ, illetve a kézbe fogott izzó vasdarabot a kijelölt helyre vitte és ott letette, vagy mezítláb végigment a földre helyezett tüzes ekevasakon, sérült kezét, illetve lábait bekötötték és a kötést lepecsételték, hogy az istenítélet hatása zavartalanul érvényesüljön. Majd a próbát követő harmadik vagy ritkábban a negyedik napon megvizsgálták a pecsétet. Ha feltörve találták, akkor a külső beavatkozás miatt érvénytelenítették az istenítéletet. Ellenkező esetben feltörték az ép pecsétet, levették a kötést és szemrevételezték az égés okozta sérülést. Az elgennyesedett seb a bűnösséget, a gyógyulófélben levő pedig az ártatlanságot igazolta.

25 A látleletet azután a világi bíró tudomására hozták, aki a vitás ügyben ennek megfelelően hozta meg ítéletét. A XI. századi törvények és zsinati határozatok Magyarországon a pecsétet igénylő istenítéleti formák alkalmazását írták elő. A bírói gyakorlatban végül bizonyító eszközként széles körűen a tüzesvas-próba terjedt el.

26 Használata más országokhoz hasonlóan nálunk is túlélte az 1215. évi IV. lateráni egyetemes zsinat tiltó rendelkezését. Magyarországon az utolsó istenítéletet, amelyről feljegyzés maradt fenn, 1234-ben a váradi székesegyházban tartották.

27 Noha az 1279. évi budai zsinat átveszi és megismétli a lateráni tiltó intézkedést,

28 nem valószínű, hogy ezt széles körű alkalmazásának megfékezése tette szükségessé. A tüzesvas-próba rítusát Magyarországon egyedül a Váradi Regestrum függeléke őrizte meg.

29 Bár ebből hiányzik a pecsétre vonatkozó rész, nem lehetnek kétségeink alkalmazása felől, s nemcsak a nyugati analógiák miatt. Az európai viszonylatban páratlan Váradi Regestrum 389 tételéből négyben pecsétről is szó van. Azért csak négyben, mert a váradi kanonokok mindössze ennyi alkalommal tapasztaltak rendkívüli eseményt, melyet feltétlenül írásba kellett foglalni, hiszen miatta az istenítélet érvénytelenné vált. A kanonokok a kéz kötésének megoldásakor (solutio manus) mind a négy esetben meggyőződtek arról, hogy a pecsétet már korábban feltörték, sőt egyszer az illetéktelen beavatkozás leplezésére a káptalan feltört pecsétjét hamissal helyettesítették.

30 A tüzesvas-próba alkalmazásának konkrét esetei véletlenszerűen maradtak fenn. Ha egyáltalán írásba foglalták őket, zömükről nem oklevél, hanem csak egyszerű feljegyzés készült. Ha például a Váradi Regestrumot meglepő történeti érzékről tanúskodó XVI. századi kiadása nem mentette volna meg az utókor számára, akkor ma nemcsak a váradi, hanem az egri és az aradi káptalan istenítéleti tevékenységéről sem lenne egyetlen adatunk. Jelentős részben ennek a kiadásnak köszönhető, hogy a tatárjárás előtti hazai forrásanyag viszonylagos szűkössége ellenére négy székeskáptalan: Esztergom, Várad, Kalocsa és Eger, továbbá három társaskáptalan: Székesfehérvár, Óbuda és Arad, vagyis öszszesen hét egyházi intézmény isten2. ábra. Zaah végrendeletének pecsétje. (Veszprémi káptalan magánlevéltára, Kemecse 2.) ítéleti tevékenységéről van tudomásunk.

31 Ezek a színhelyek pontosan megfelelnek Könyves Kálmán király 1100 körüli rendelkezésének (22. §), amely kimondta, hogy tüzesvas- és vízpróbákat ezentúl csak püspöki székhelyeken, nagyobb prépostságokban, továbbá Pozsonyban és Nyitrán tartsanak.

32 A törvénycikk tehát nem maradt papíron, hanem megvalósult: Magyarországon az istenítéletek szertartását a püspöki székhelyeken a székeskáptalanok, másutt pedig a nagyobb prépostságok, azaz a jelentősebb társaskáptalanok papsága végezte. Noha közvetlen adat nincsen rá, nem kétséges, hogy az említett négy székeskáptalan mellett a többiben is tartottak istenítéletet. így az ezredfordulón alapított veszprémi székesegyházban is, s ennek során a veszprémi kanonokok használhatták azt az egyházi pecsétet, amely másodlagosan Guden, illetve Zaah oklevelére került. Ezt annál is inkább megtehették, mert megítélésem szerint kapcsolat mutatható ki az istenítélet szertartása és a különös pecsét között. A tüzesvas-próba szertartásának záró aktusa a már említett solutio manus volt, amire az egyház előcsarnokában, előterében került sor.

33 A pecsét feltörése, a kötés levétele és a seb szemrevételezése után a szertartást végző papság itt hirdette ki az istenítélet eredményét. Ha a vádlott az istenítélet szerint bűnösnek bizonyult, akkor a poroszló és társai a világi bíró elé vezették. Ha viszont ártatlansága igazolódott, akkor az istenítélet szertartása hálaadással zárult, miként a tüzesvas-próbára vonatkozó ordók tömören előírták: laus Deo referaiur, illetve Deo gratu-