Veszprémi Történelmi Tár 1989. I.

Tanulmányok - Ács Anna: Szőlőművelő és bortermelő gazdaközösségek Tapolcafőn (1759–1943)

TANULMÁNYOK 3 Acs ANNA SZÖLÖMÜVELŐ ÉS BORTERMELŐ GAZDAKÖZÖSSÉGEK TAPOLCAFŐN (1759-1943) i. „A Marcal egyik mellékvizének, a Tapolcának forrásánál, régi magyar nyelven „fejénél"

1 fekvő Tapolcafő paraszti háztartásainak működésében a szőlőművelés és bortermelés a feudalizmus utolsá évszázadában majd a kapitalizmus viszonyai között jelentős szerepet játszott, annak ellenére, hogy a falu soha nem tartozott hazánk ill. Veszprém megye számontartott szőlővidékei sorába

2

. Lendületes fejlődését főként a település XVIII. századi társadalmi átrétegződése indokolhatta, bár a művelési ág létének és kiterjesztésének alapvető feltételeit a táj talaj- és éghajlati adottságai biztosították. A Pápa—Veszprém közti út mentén, a tengerszint felett 180 m magasságban megtelepült község határa változatos, DK-ről ÉNY felé lejtő dombhátakból áll. Déli részén a Bakony 220—300 m magas, az erózió által erősen megtámadott nyúlványait találjuk. Jórészt füves—fás legelők vannak itt, ez a mészkő feletti talajtakaró művelésre nem nagyon alkalmas. Északi területei már a Kisalföld felé képeznek átmenetet. E határrészt 160—190 m magasságban elterülő homokos, kavicsos szántóföldek alkotják

3

. A tapolcafői szőlőtelepítések kezdeteire vonatkozóan nincsenek adataink, klasszikus korát azonban ismerjük. Az a XVIII. század, amikor a falu életében meghatározó változás történt. A középkor során többször elnéptelenedett Tapolcafő

4 a század második felében vált végleg lakottá

5

. A győri püspök prédialista helységében jelentős számú nem nemesi lakosság telepedett le

6

. Megélhetésüket az iparűzés mellett a falu kevésbé termékeny határa

7 csak részben biztosította. Ezért a szántóföldeken túl művelés alá kellett vonni a korábban e célra alkalmatlannak tartott területeket. A szőlőtelepítés megfelelő megoldásnak kínálkozott, mert tudvalevőleg a szőlő nem válogat a talajban, gyökere mélyen hatol a földbe, s ott is megél, ahol rendszerint más növény nem termeszthető

8

. A kötött talajba való telepítés ugyan mindig kemény munkát kíván és minőségi—mennyiségi problémákat von maga után, de a szántóföldi termelésnél belterjesebb szőlőművelés minden körülmények között a nagy munkabefektetés és a terméseredmény révén magas értéket képvisel

9

. 1759-ben Megyesi Somogyi Miklós gróf Becsenyi és Odor nevű rétjeit átadta a tapolcafői lakosoknak, ,,hogy szőlőhegyet építhessenek és 3 esztendeig 15, annak leforgása után 30 Rhenus Forintokat két terminusra azaz Szent György és Szent Mihály napra fogyatkozás nélkül letenynyi tartozzanak."

10 Megművelhető terület kialakításának általános módja volt Tapolcafőn is az irtás. A földesúrnak fizetett cenzus ellenében bírt irtásos eredetű termőföldbe telepítettek szőlőt. így keletkeztek Déghegy szőlőbirtokai. A bérleti díj meghatározott pénzösszeget jelentett, amelyhez munka- és terményjáradék kapcsolódhatott. A tapolcafői hegyközségek számadáskönyveinek sora tanúskodik az uraságnak szedett szőlőről, a szőlő földön termő különféle gyümölcsökről.

11 A ,,kis Dobogói" szőlőbirtokosok 20 napszámmal, a déghegyiek 38 csirkével tartoztak a bérleti díj mellett Medgyesi Somogyi Ilona grófnőnek 1868-ban

12

, de a hagyományok alapján feltehető, hogy az előző években, talán évtizedekben is. A tapolcafői határban úrbéres szőlők csak a Töpér nevű szőlőhegyen voltak, amelyet állami kármentesítés után 1853-ban tagosítottak

1 3

. A belsőséghez szorosan kapcsolódó házi vagy kerti szőlők jelentősége sem közelítette meg a falu szőlőföldjeinek többségét alkotó dézsmás szőlőkét. Tapolcafőn elsősorban jobbágyok birtokoltak örökbérletszerű viszony létesítésével dézsmás szőlőt, de esetenként — az ország neves szőlőtermelő vidékeihez hasonlóan — nemesek és városi polgárok is lehettek dézsmával tartozó szőlőbirtokosok. A földesúr korlátozott felügyelete alatt szabadon adhatták-vehették szőlő földjeiket. Birtokaik forgalmáról a hegyközségi jegyzőkönyvek évenkénti bejegyzései alapján alkothatunk képet: átlagosan 5 — 15%uk cserélt gazdát egy-egy év alatt. A szőlők szabadabb forgalma révén extraneusi birtoklás is létrejött. Az adófizető lajstromok és jegyzőkönyvek ,,külső birtokos "-ként jelölik őket. Számuk s a szőlőhegyek életére gyakorolt hatásuk azonban a XVIII. század második felében és a következő évszázadokban is csekély volt. Az extraneusok a Tapolcafővel szomszédos községekben, Jákón, Gannán, Döbröntén, Pápakovácsin, Tevelen, vagy kissé távolabb: Dabronyban, Dereskén éltek, de bejegyeztek szentgáli illetőségű birtokost is. A tapolcafőiek az emlékezet szerint — ha tudták —, megakadályozták az ,idegenek" határukbeli szőlő földvásárlását. A múlt század végén gannaiak és döbrönteiek nagy területű szőlőt akartak megvenni a falvaikhoz közel eső Öreg- és Kisdobogó nevű szőlőhegyeken magas árért. A felszabadult szőlőföldeket azonban helybeliek kapták meg a szomszéd falubeliek által felkínált áron alul. Ugyanis a tapolcafőiek el kívánták kerülni a két hegyen a külső birtokostöbbség kialakulását, mert az számukra, a tudatukban határuk egy jelentős részének az elvesztését jelentette volna. A tapolcafői szőlőhegyek esetében távoli településen élő extraneusi, vagyis helyi szóhasználattal „külső birtoklás"-ról nem tudunk. Ha ilyen mégis előfordult, az feltehetőleg csak öröklés útján jött létre, mert a falu határa nem tette lehetővé a minőségi bortermelést. A külső birtokosok száma a szőlőföldek dézsmájának örökváltsága, 1869 ill. 1872, az örökváltsági összeg kifizetése után nőtt meg, amikor a polgári tulajdonná vált szőlőbirtokok forgalma megsokszorozódott Tapolcafőn is. A falu szőlőművelése és bortermelése elsősorban saját, meglehetősen jelentős igényeket elégített ki. Szőlőt viszont rendszeresen adtak el a közeli nagy vonzáskörzetű pápai piacon. Szüretkor a legszebb fürtöket vékában, tekercsre téve fejen vitték haza, majd a padláson szétterített zsuppra gondosan lerakták és késő ősszel vagy télen árusították a vásárokon. Bort — különösen jó terméskor —a szomszédos németajkú községekben, Jákón, Gannán, Tevelen értékesítették. Kereslete pedig nagy volt, mert egy-egy keresztelő, lakodalom vagy halotti tor, főként a népesebb családoknál sok bort igényelt. A településen a földesúr kocsmatartási joga alapján 1788-ban Megyesi Somogyi János gróf kocsmát