S. Perémi Ágota (szerk.): A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 27. (Veszprém, 2012)

KISS Gábor Iván: A városlődi keménycserépgyár edényjegyei a Mayer korszak kezdetétől a gyár megszűnéséig

KISS GÁBOR IVÁN A VÁROSLŐDI KEMÉNYCSERÉPGYÁR EDÉNYJEGYEI A MAYER KORSZAK KEZDETÉTŐL A GYÁR MEGSZŰNÉSÉIG Magyarországon a díszkerámia-ipar csak a 17-18. században érte el a manufakturális szintet, de szélesebb körben csak a 19. század derekán nyert teret. Az iparágon belül hazánkban előbb a fajansz, majd a keménycserép, kőedény gyártása vált általánossá, míg arányaiban a porcelángyártás csak kis százalékban volt jelen, bár éppen ez a kis szegmens vált nemzetközileg is ismertté. (Zsolnay, Herendi porcelán) Az, hogy országunkban a porcelángyártás - a porcelán minden téren előnyösebb tulajdonságai ellenére - nem válhatott általánossá, alapvetően három okra vezethető vissza: 1. hiányoztak a megfelelő, jó minőségű alapanyagok, elsősorban a kaolin, illetve nem volt megfelelő infrastruktúra a szállításához; 2. hiányzott a szükséges kémiai ismeret; 3. alacsony színvonalon állt az általános iparosodottság. Az ország területén a 19-20. század folyamán közel 40 keménycserép manufaktúra/gyár működött. A gyárak nagy számából is következik, hogy ez az iparág sokkal jellemzőbb volt a 19. század Magyarországára, mint a porcelángyártás. A keménycserép gyárakból került ki az a tömegáru, mely nélkül ma elképzelhetetlen lenne egy tájház berendezése, de sokszor még napjainkban is egy-egy hagyományos falusi ház konyhája. A gyárak a század első felében szinte kizárólag az akkor még szűk polgári, és a nagyobb lélekszámú kisnemesi réteg igényeit elégítették ki, mert a paraszti réteg ekkor még nem képviselt érdemi vásárlóerőt. Ennek megfelelően az ebben az időszakban készült darabok polgári ízlést tükröztek, és főként osztrák-cseh mintákat követtek. A század közepétől, a szabadságharcot, majd a kiegyezést követő társadalmi átalakulások következtében a szabad parasztság, majd a fokozatos kialakuló ipari munkás réteg megnövelte, tömegessé tette az igényt az olcsó dísz- és használati tárgyak iránt. Erre reagálva gyors ütemben növekedett a gyártókapacitás, mely - igaz csak lassú tempójú - gépesítést is magával hozott. A lassúság alapvetően a 19. század első évtizedeiben főleg a bécsi udvar a magyar ipart gáncsoló politikájára, a század második felében pedig elsősorban a tőkehiányra vezethető vissza. Az elmúlt másfél században a két nagy, híres porcelán gyár megfelelő nyilvánosságot kapott, könyvek tucatjaiban dolgozták fel történetüket és alkotásaikat. Porcelánjaik jelentős népszerűségnek örvendenek úgy a vásárlók, mint a gyűjtők körében. Mindkét gyár házi-, vagy városi múzeummal rendelkezik. Nincs ez így, a Magyarországra sokkal jobban jellemző keménycserép iparral. Alig volt kutató, akinek ez a terület felkeltette volna az érdeklődését, a múzeumok tárlóiban is ritkán tűnnek fel az iparág - valljuk be - sokszor változó színvonalú produktumai. Sajnos a múzeumi raktárak polcai sem roskadoznak a megőrzött keménycserép tárgyak tömegétől. Mindezek egyik következménye, hogy napjainkban az emberek kevéssé ismerik, becsülik és gyűjtik a keménycserép tárgyakat, a régiségkereskedők és gyűjtők jelentős része - a megfelelő ismeretek és szakirodalom hiánya miatt - lenézi, sőt elutasítja azokat. Különösen szerény és jobbára elnagyolt a keménycserép gyárak edényjeleinek/fenékbélyegeinek feltártsága és ismertsége. Múzeumaink tárgyanyaga a jelzések kutatásához igen kevés támpontot nyújt, gyári dokumentumok az edényjegyek alkalmazásáról szinte egyáltalán nem maradtak fenn. így ezen ismeretek megszerzése csak szívós, kitartó gyűjtőmunkával, és ezzel törvényszerűen együtt járó anyagi áldozat vállalásával lehetséges. Munkánk a keménycserép iparág egy kis szegmensének feltárásával, a városlődi keménycserép gyár jegyeinek, fenékbélyegeinek összegyűjtésével, beazonosításával, kormeghatározásával és kronologikus sorrendbe állításával próbál az ipartörténet e méltatlanul elhanyagolt területéhez új adalékokkal szolgálni. 207