Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

ja miatti különbségből adódóan valamivel nehezebb játszani. Regionális különbségek azonban mindig adódnak. Békefi Antal például úgy találta, hogy a bakonyi pásztorok szívesebben használták a fuvolát, mint a furulyát.

76 A fuvolákat játék közben nem pont vízszintesen tartják, hanem kissé lefelé. Ezáltal kényelmesebb a tartás, illetve magasabb hang érhető el. Amennyiben felfelé emelnék a fuvola végét, mélyebb hangot produkálnának. A fuvolán a hanglyukak száma és helye független a fúvólyuk helyétől és a hangszer hosszától. A fuvolán a hangnyílásokat vagy minta után, vagy egyszerűen csak szemmérték után állapították meg. Sokszor a hangszer készítője a saját tenyerét veszi mértékegységül,

77 ami nyilvánvaló méretkülönbségeket eredményez. A népi fuvolák átlagmérete a múzeumi anyagok alapján 370-510 mm közötti. Ettől a mérethatártól eltérő, kisebb hangszer csak a Békefy által említett kádártai (Veszprém) kisméretű fuvola, amelyik mindössze 343 mm hosszú.

78 A gyári fuvolák eltérő méretűek: 350, 410, 450, 560, 580, 690, 750 mm-es a hosszúságuk. A nagyfokú eltérések magyarázata, hogy a gyári készítmények különböző hangolásúak. Somogyban lehetőleg lábon száradt, száraz bodzafát használtak.

79 Ha ilyen nem volt, akkor a nyers állapotban levágott bodzát legalább fél évig hagyták száradni. A lábon száradt bodza szívósabb volt és fúváskor nehezebben repedt el. Somogyban a fuvolát inkább a juhászok használták. A múzeumi hangszeranyagot figyelembe véve megállapítható, hogy a jellemzően fából készített népi fuvolák főleg a Dunántúl területére jellemzőek. Az Alföldről előkerült népi fuvolák jellemzően napraforgószárból készültek, ami arra utal, hogy a helyi anyagok felhasználásával lemásolták a másutt látott vagy nemrég érkezett, helyileg nem jellemző hangszert. Illetve az Alföldről előkerült többi, billentyűzettel ellátott fuvolatípus gyári hangszer, és későbbi fejleményként kerültek népi alkalmazásba. A múzeumi anyag Felvidékhez tartozó népi fuvoláinál szintén szlovák közvetítésű német hatással kell számolnunk, amelyek mintájául a német városok zeneszerszámai szolgálhattak alapul. A témával foglalkozó szakirodalomban nincs nyoma annak, hogy Erdélyben és Moldvában használtak volna fuvola típusú ajaksípokat. 3.5. Dudák A duda elnevezések terminológiájánál a témával foglalkozó szerzők a népi elnevezéseket vették át, mely szerint a kettős sípszár áll a dallam és a kontra sípszárból és a mély basszushangot adó, különálló, ujjnyílások nélküli dudasípot nevezik gordó- vagy bordósípnak. Bartha Dénes a nemzetközi szakterminológia figyelembevételével a következő elnevezéseket adja meg: „bordun vagy bordósípnak (ez utóbbi a magyar népies elnevezés) nevezzük két nagyjából egyenlő méretű párhuzamos síp közül azt, amelyik egy, vagy legfeljebb kevés lyukkal, tehát egy-két kitartott hanggal kíséri a dallamsíp melódiáját. Basszus sípnak mondjuk a mély basszushangot adó, különállóan felszerelt és hanglyukak nélkül való dudasípot (németül Stimmer, angolul drone, a magyar népi terminológiában gordó) amely egyedül az európai és indiai dudáknál található. A fentebb említett bordun vagy bordó nem baszszusfekvésű síp, hanem a melódiát nagyjából ugyanabban a fekvésben kíséri."

80 A magyar duda fő részei tehát a kettős síppá alakított dallam és bordun (kontra)síp vagyis a sípszár, a basszus(bordó) síp és a tömlő. A tömlő levegőutánpótlása történhet szájjal és fújtatóval. A sípszáron szólaltatják meg a dallamot és egyben a kontrakíséretet is, amelyhez a basszus sípszárban elhelyezett nagyobb síp szolgáltatja a basszus kíséretet és mindehhez a tömlő szolgáltatja a folyamatos levegőutánpótlást. Kozák József szerint a kettős klarinétokból úgy alakultak ki a duda sípszárak, hogy az összekötözött sípcsövek biztonságosabb rögzítése érdekében azokat egy favályúba