A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 24. (Veszprém, 2006)

Horváth Eszter: A langobard ékkő- és üvegberakás technológiai sajátosságainak vizsgálata a várpalotai és jutasi fibulákon

anyagból, a kaboson csiszolású kövekhez képest több darabot lehetett elkészíteni. Fedő- és hátlapjaik megközelítőleg azonos méretűek, tagolatlanok, oldallapjaik is többnyire függőlegesek (4. ábra 5.). Az ilyen, minden oldalról sík lapokkal körülhatárolt formákat fazettált köveknek nevezik. A korszak ékkőcsiszolói természetesen ennek nem a modern értelemben vett kifinomult formáit hozták létre. A vékony lapok alig vagy egyáltalán nem emelkednek ki a foglalat síkjából, átlagosan 1-1,5 mm magasak. Már régóta foglalkoztatja a kutatást, hogyan alakították ki ezeket a meglepően vékony kőlapokat, amelyek teljesen szabályos, sík felületűek. Előállításukhoz igen nagy tapasztalatra és gyakorlati tudásra volt szükség. Kétféle megoldás feltételezhető: a természetes hasadás kihasználása és a szerszámmal végzett vágás, csiszolás. A gránátlapok rendkívüli vékonysága miatt ez utóbbi elképzelhetetlen a Meroving-korban, a korszak vágószerszámaival lehetetlen volt repedés és törés nélkül milliméteres szeleteket előállítani.

30 A másik elképzeléssel kapcsolatban szintén ellenérvek merülnek fel. A gránátok hasadása általában tökéletlen, inkább szabálytalan sík mentén repednek, törnek. A hasítás lehetőségét azonban a régészeti kutatás nem zárta ki egyértelműen. Geológiailag ez abban az esetben fogadható el, ha olyan gránátról van szó, amely palás szerkezetű anyakőzetében egyfajta szerkezetmódosuláson ment át.

31 Az ilyen lelőhelyü gránátok hajlamosabbak a hasadásra, illetve az egyenest megközelítő törésfelületek létrehozására.

32 A lapokra hasadás lehetett a természet müve, de ezt akár mesterséges eljárással is elérhették a gránátfeldolgozó műhelyekben. Jelenkori, folyóhordalékból kitermelt gránátokon megfigyelték, hogy a keletkező feszültség miatt a nyers kövek többek között sík formájú darabokra váltak szét.

33 A mesterséges hasítás egyes antikvitásbeli kőfaragók beszámolóiban szerepel, ezekre támaszkodva Birgit Arrhenius kidolgozta a hővel hasítás elméletét.

34 A művelethez egyik elképzelés szerint sem volt szükség vágószerszámra, azt sokkal inkább a hosszméretek kialakításánál használták. A vizsgálat tárgyát képező fibulákon a berakások alakja geometrikus - többé-kevésbé szabályos négyszögletüek, háromszögletűek, kerek vagy félkörívesek. Kialakításukhoz, azaz a méreteik megszabásához használt eszközök a megmunkálási nyomokból azonosíthatók. A fénymikroszkópos nagyítás mellett végzett megfigyelésnél erre nézve a berakások peremének vizsgálata szolgál meggyőző adatokkal. A várpalotai fibulák esetében a gránátlapok széle, különösen az ívelő oldalaknál egyenetlen, szögletes. A vonalvezetés olykor az egyenes oldalaknál is bizonytalan (4. ábra 6-8.). Az ilyen peremkiképzést Arrhenius rekonstrukciója szerint karcolással készítették - a perem vonalát, amely mentén a követ eltörték, egy éles szerszámmal vésték bele a gránát lapjába.

35 Már a korai fejlett kultúrákban is ismert tény volt, hogy a keményebb kövek karcolják, vágják a puhábbakat.

36 Ez alapján a gránátok megmunkálásában a gyémánt, a korund és a kvarcfélék játszanak szerepet, a fémeszközök ellenben nem kifejezetten alkalmasak erre a célra. A gyémánt szerszámként való használatát már Plinius is megemlíti.

37 Ahol a gyémánt kevésbé volt elérhető, a kvarcot de még a keményebb gránátokat is felhasználhatták. Az 5., 17., 19. sír kisfibuláinak gránátjain látható szabálytalan vonalak és töredezett peremek a karcolás-törés technikájának bizonyítékai. Ezzel a technikával nem lehetett igazán szabályos formákat elérni, használatát olyan helyi jelentőségű mesterekhez és műhelyekhez lehet kötni, ahol nem volt fejlett felszereltség, s ahol főleg utólagos igazításokat végeztek a már előre megcsiszolt köveken.

38 Ezzel ellentétben, a várpalotai fibulák négyszögletű gránátjainak többségénél (1., 5., 19. sír) illetve a jutasi fibulák valamennyi sík felületű berakásánál az oldalfazetták szép egyenesre metszettek, körvonaluk jól meghatározott, fényük matt. Megmunkálásuknál valamilyen vágószerszám használata valószínűsíthető (5. ábra 1-2.). Az ún. keréktechnika egy gyors forgómozgású szerszám vágó, csiszoló mechanizmusán alapul, a legegyszerűbb, íj-meghajtású változatát már az ókori ékkőcsiszoló műhelyekben is használták.

39 A művelet során az íj húrját a kerék tengelye köré csavarva az íjat előre-hátra mozgatták, előidézve ezzel a kerék tengelyének forgását (5. ábra 3—4.). Egy másik fontos szerszám, а fúró ugyanezen az elven működött, ezt régészeti leletként is ismerjük a VI. századi ötvössírokból.

40 A vizsgált tárgyak kapcsán felmerül a kérdés: a vágókerék mennyiben állt a langobard ötvösök rendelkezésére, és így mennyiben feltételezhetjük a gránát helyi csiszolását. Erre nézve ugyancsak a kész tárgyak vizsgálata ad némi támpontot, ugyanis ilyen lelet, tudomásom szerint, Európában sem ismert. A várpalotai kisfibulák berakásainak nemcsak vastagsága, de hosszméretei is megközelítően azonosak, ez összhangban van a többi langobard temető anyagával. Joggal feltételezhetjük, hogy olyan szabványméretekről van szó, amelyeket fejlett felszereltséggel rendelkező, kifejezetten kőcsiszoló műhelyben alakítottak ki. A készre csiszolt berakások innen a kereskedelem útján kerülhettek a helyi ötvösökhöz.

41 Ők feltehetően már csak kisebb átalakításokat végeztek a köveken, olyan egyszerűbb technikával, amelynek 52