A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 24. (Veszprém, 2006)
Schleicher Vera: „Kakukktojás” tárgyak a Laczkó Dezső Múzeum Néprajzi Gyűjteményében
A gyűjteménytől „idegen" tárgyak meghatározása ezúttal tehát pusztán földrajzi-statisztikai jellegű. Ennél mélyebb, tartalmi összefüggéseket is vizsgáló osztályozás egyelőre nem tűnik időszerűnek, bár néhány jellemző példa is meggyőzően bizonyítja ennek jövőbeni szükségességét. Felületes megközelítésben is egyértelmű például, hogy a Sebestyén Gyula balatonszepezdi villájából származó figurális kályhadísz éppúgy nem nélkülözhetetlen darabja a megye paraszti kultúráját tükrözni kívánó gyűjteménynek, mint Ambrózy-Migazzi István gróf talányos „varázsvesszeje" vagy az a Csehszlovákiában nyomott hanglemez, amelyen Vaclav Kucsera zenekarának előadásában indonéz, perui és kubai számok szólalnak meg 33-as fordulaton. Bár e három példa mindegyike Veszprém megye mai területéről származó (itt gyűjtött és itt is használt) műtárgy, a gyűjtemény jellegét adó, érvényességét biztosító kimondott-kimondatlan követelmények szempontjából kivétel nélkül problematikusak. A Bacchust formázó kályhadísz stílusában és formájában tökéletesen idegen a helyi, paraszti használatban lévő szemeskályháktól, így - figyelembe véve azt a tényt is, hogy egy skót stílusban épült balatoni villaépületből került be a múzeumba - semmi nem indokolja, hogy ez a tárgy éppen a néprajzi (s nem például az iparművészeti) gyűjtemény része legyen. A „varázsvessző" (amely nem más mint egy természetes villás faág) a leltárkönyv szerint Nagyesztergárról származik, és ha készítője nevét (Ambórzy-Migazzi) és készítése évszámát (1933) nem rögzítették volna a nyilvántartásban, joggal gondolhatnánk valamely mágikus célzatú népszokásunk eszközének. Tekintettel azonban a „virágos gróf életútjára és a jeli arborétum megteremtésében játszott alapítói-főkertészi szerepére 4 , megkockáztathatjuk a feltevést, hogy ez a varázsvessző talán a mediterrán növényzet meghonosítását célzó Hortus Botanicus Jeli-ben használt vízkereső pálca lehetett, amelynek segítségével maga a gróf személyesen kívánta a kényes növényeknek leginkább megfelelő talajt megtalálni. A néprajzi és egyéb gyűjteményeink közötti munkamegosztással és gyűjtőterület-felosztással kapcsolatos nehézségekre a legszélsőségesebb példát kétségkívül a csehszlovák hanglemez esete szolgáltatja. A paraszti tárgykultúra polgárosulásával, főként a háztartásában használt gyári termékek, illetve kézműves termékek arányának végleges eltolódásával „a népi", tehát „néprajzi" tárgy és a „polgári" vagy „úri" tehát „történeti" vagy „iparművészeti" tárgy fogalma viszonylagossá, összemosódottá válik. A kérdéskört tovább bonyolítja a megváltozott társadalmi viszonyok között helyét és tárgyát kereső néprajztudomány és néprajzi muzeológia új törekvése, amely a jelenkutatás irányzatának megfelelő tárgyegyüttesekkel egészítené ki az eddig - néhány „kakukktojást" leszámítva - viszonylag homogén gyűjteményeket. Az egyes gyűjtemények anyagának „közös halmazai", az önálló, egyedi gyűjteményi jelleg torzulása és az ebből fakadó problémák azonban gyűjteményi szinten nem oldhatók meg. Megnyugtató rendezésükhöz intézményi, illetve országos muzeológiai állásfoglalás szükséges. Ebben minden bizonnyal áttörést hozhat a gyűjtemények és múzeumok közötti virtuális adatáramlás, amelynek alapja a számítógépes nyilvántartások naprakész állapotban tartása. Amíg azonban ez még csak a hazai muzeológia derülátó jövőképében szerepel, nem tűnik indokoltnak az egyes gyűjteményi darabok - akár messze vezető következményekkel járó - tartalmi értékelése, amely a „néprajzi tárgy" bizonytalan fogalmának önkényes meghatározását követelné meg. Jelen válogatás tehát a fentiek értelmében földrajzi szempontokon alapul, amely az esetek egy részében automatikusan feltételezi a tárgy tartalmi értelemben vett „idegenségét" is. így egy bosnyák hárempapucs vagy egy kalotaszegi varrottas esetében nem fogalmazódhat meg kétségünk a felől, hogy ezek a tárgyak mind a „vármegyei magyarság" szempontjából, mind a korszerűbb (megyei múzeumi) néprajzi gyűjteményi kereteket tekintve teljességgel érdektelen. Ez a megállapítás különösképpen érvényes a nemzetközi néprajzi anyagra, amely a múzeum alapítása óta folyamatosan gyarapodott, és „külföldi művelt és félművelt népek néprajzi tárgyai", illetve „ külföldi primitív népek anyaga " címen szerepelt az évi statisztikákban. Bár volt olyan esztendő, hogy a gyarapodás tetemes részét éppen a nemzetközi anyag tette ki 5 , a múzeumőrök tanácstalanságát jól mutatja, hogy az első szakleltárkönyvek megnyitásakor (1937) ezek a tárgyak nem kerültek be a nyilvántartásba, pontosabban a „helyi hazafiságot" ápolni kívánó néprajzi törzsanyagba. Ugyanakkor mégsem történt kísérlet ezen tárgyak sorsának megnyugtató rendezésére. Az országos múzeumi tudományos életben a két világháború közötti időszakban ugyan bevett gyakorlata alakult ki a múzeumok közötti műtárgycserének, ezek a néprajzi tár esetében kizárólag éppen a helyi népművészeti alkotásokra irányultak, amelyekből könnyűszerrel lehetett duplumokat vásárolni. 6 A külföldi anyaggal való csereügyleteket nyilván eleve lehetetlenné tette, hogy ezek az „exotikus műtárgyak" a múzeumügy iránt szolidáris polgárok adományaként kerültek az intézménybe, vétel - az idézett múzeumi küldetés tudatos vállalásának megfelelően - egyetlenegy esetben sem történt. E „kül298
