A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)

Schleicher Vera: Balatoni emlékeink. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum Néprajzi Gyűjteményének balatoni műtárgyai

pusztákon egy-két szürke lak csúfolni látszik inkább, mint ékesíteni a falut" - írja füredi kirándulásakor Vörösmarty, akiről kortársak azt is feljegyezték, hogy a tihanyi visszhangot „árusító" gyerekek közül csak azt jutalmazta, aki bebizonyította előtte, hogy tud olvasni...

45

, de idézhetnénk Cholnoky Jenőt is, aki különösen Tihanyban látta kritikusnak a nép életét: „aparaszt reggel kiment a tóra, szigonnyal kibökött néhány halat, az volt az ebéd, aztán ivott rá bort".*

6 Ugyanakkor ezek az érzelmektől sem mentes általánosítások érzékenyen mutatnak rá a Balaton északi partját lakó őslakosság megélhetésének két alappillérére: a halászatra és a szőlőtermesztésre, miközben a kívülálló megfigyelő magatartásával maguk testesítik meg a harmadik alappillért: a kultúrák kölcsönhatását eredményező idegenforgalmat. A Balaton vizsgált településeivel foglalkozó néprajzi-helytörténeti munkák alapvetően két csoportra oszthatók: a „klasszikus" néprajzi témákat feldolgozó művekre és azokra a - nagyrészt egykori nyaraló értelmiségiekből lokálpatriótává lett szerzők által írt helytörténeti dolgozatokra

47

, amelyek áttekintik ugyan a község hagyományos kultúrájának vonásait, de a mondanivaló hangsúlyait a „nyaralóhely" szerepre, a fürdő-, horgász- és üdülőszépítő egyletek tevékenységére, a strandok és jachtklubok történetére helyezik. Az első csoportba tartozó művek az „ősi" vagy/és speciálisan helyi jelenségeket elemzik (gardahalászat, pincetípusok stb.), illetve általános, mindenre kiterjedő összefoglalását adják a helyi népi kultúra „hagyományos" elemeinek, a gazdálkodástól a viseletig. A viszszatérő - eltérő részletességgel elemzett, de jellemzően kiemeltként kezelt - témák Jankó monográfiájától egészen a legújabban napvilágot látott összefoglalásokig a következők: halászat, szőlőtermesztés, gyümölcstermesztés, nádaratás, jégvágás, kertművelés, méhészet, valamint az északi és déli part közötti árucsere. Bár a szakirodalom feltűnően kismértékben hagyatkozik csak a múzeum néprajzi gyűjteményének vizsgált tárgyaira

48

, az érintett településekről származó muzeális anyag összetétele hitelesen tükrözi a térségről tett megfigyelések hangsúlyait. A kiemelkedően nagy arányban szereplő és a mai napig folyamatosan gyarapodó szőlészet-borászat tárgycsoport például meggyőzően igazolja a megállapítást, miszerint „a szőlő... több a balatoni tájban mint egyszerű tájalkotó tényező"*

9

, illetve hogy a filoxéra és a bekövetkezett társadalmi változások ellenére a gazdaság központi helyét a mai napig a szőlőtermesztés foglalja el, amelynek minden más gazdasági tevékenység alá van rendelve

50

. A halászat, mint ősfoglalkozási téma népszerűségének hanyatlását már Jankó Jánosnak a bérlő halászatról tett megállapításai is előrevetítették, az érdektelenséget azonban, amely a XX. század második felének balatoni halászatával szemben megnyilvánult, Vajkai megjegyzése világítja meg: „a halászat már fél évszázada nem jelent problémát... Egész tudományunk legalaposabban kidolgozott fejezete a balatoni halászat. "

S1 Érthető tehát, ha a halászati gyűjtemény mind a kishalászat modernizálódó eszközeit, mind a mai napig igen jövedelmező tevékenységnek számító orvhalászat nagy leleményességről árulkodó szerszámait nélkülözni kénytelen. Nemigen kapunk képet azonban a part menti „horgazó" őslakosság és a horgászat távolabbi vidékekről érkező szerelmeseinek felszereléséről sem, nem beszélve a jellegzetes horgászöltözetekről. A piacra is termelő és a táplálkozásban is fontos szerepetjátszó gyümölcstermesztés jelentősége a hernyózókések, ágmetszők, befőttesüvegek stb. viszonylag nagy számában is tükröződik. Számos tárgy (vékák, fejtekercsek, kosarak, mérlegek) dokumentálja a gyümölccsel, zöldséggel és tejhaszonnal kereskedő csopaki, alsóörsi, paloznaki (stb.) asszonyok rendszeres piacozását is. Hiányoznak azonban az aszaláshoz használt vesszőkeretek és a szakirodalomban részletesen tárgyalt pálinkafőző házak berendezési tárgyai is. Meglepően alulreprezentált a - különösen az Almádi és Füred közötti területen - fontos jövedelemforrásnak számító és a szakirodalomban is nagy hangsúllyal tárgyalt nádaratás eszközkészlete. Nem kerültek a múzeumba a helyi építkezés mai napig fontos elemeit képező nádtetők nádazószerszámai sem, annak ellenére, hogy a part menti települések szinte mindegyikében élt a mesterséget apáról fiúra örökítő nádazócsalád. Általában a vízparti növények felhasználására is kevés tárgy, mindössze egy alsóörsi nádcímer seprű és egy gyékényszatyor

52 utal. Nem kaphatunk képet a gyűjtemény tárgyai alapján a Balaton-felvidék egy sajátos tevékenységéről, a bérlők számára, napszámban végzett cserszömörce-aratásról sem.

53 Mint már említettük, a Balaton-parti iparűző lakosságról meglehetősen egyoldalú képet alkothatunk a gyűjtemény alapján: a szerszámok és termékek a kádár- és kovács-, a céhemlékek a takácsmesterség meglétéről árulkodnak. Hiányzik viszont a szakirodalomban leírt csopaki, vörösberényi, alsóörsi fazekasok

54 emlékanyaga - bár nem elképzelhetetlen, hogy a stílusjegyeik vagy felirataik alapján azonosítható veszprémi, sümegi, csákvári, sőt tatai fazekastermékek mellett bekerült díszítetlen cserépedények talán éppen ezekből a műhelyekből kerültek ki. Teljesen hiányzik a gyűjteményből a nagy múltú, részletesen feldolgozott, fényképekkel is dokumentált vízimolnárság tárgyi emlékanyaga. 225