A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)

Schleicher Vera: Balatoni emlékeink. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum Néprajzi Gyűjteményének balatoni műtárgyai

hordoz a tárgy életére vonatkozóan; ezek közé tartoznak például az 1951 -es alsóörsi gyűjtés pincébe költöztetett, faluból kiszorult használati tárgyai). Ugyanakkor rá kell mutatni, hogy egy-egy, a kutatási témájához közvetlen kapcsolódó „műtárgy" megszerzését rendkívüli kitartással szorgalmazta: ilyen volt a Vászolyi szőlőhegyen vásárolt festett pinceajtó vagy a kenései 1733-as boronapince, amelynek teljes bontott faanyagát a múzeumba szerette volna szállítani.

22 Térjünk azonban vissza a múzeum működésének kezdeteihez! A múzeum alapításának pillanatától fogva kerülnek be néprajzi tárgyak a Balaton partjáról is: mindjárt 1904-ben tíz darab szőlészeti tárgy, illetve céhemlék Kenéséről és Arácsról. A Herman Ottó-féle nagy hatású ősfoglalkozás-koncepciónak megfelelően a múzeumőrök érdeklődése elsősorban a halászati, vadászati és pásztorművészeti-állattartási tárgyakra irányult, emellett legnagyobb számban kerámia és céhtörténeti emlék került a gyűjteménybe. Ez a tematika jellemzi a Balaton vidékéről bekerült tárgyakat is, azzal a különbséggel, hogy míg a múzeum igen jelentős pásztorművészeti gyűjteményének csak töredékét gyűjtötték az érintett falvakban (összesen 6 darabot

23

), addig a halászati gyűjtemény (egy Marcal-menti csíkvarsa-rekonstrukció, egy Várpalota környékén a tőzegben lelt bödönhajó valamint egy - orvhalászó szovjet katonáktól elkobzott - vessző varsa kivételével) a mai napig kizárólag balatoni halászati eszközökből áll. A magyarság őstörténetére utaló tárgyak gyűjtését a múzeum a régészeti leletek felszínre hozatalával egyenlő fontosságúnak tekintette, gyarapításuk és a még hiányzó darabokkal való kiegészítésük tervszerűen folyt. Egy-egy véletlenszerűen bekerült szigony mellett tehát, elsősorban Laczkó Dezső múzeumigazgató Fokszabadiban vásárolt varsái, hálói és jégpatkói, a Veszprémi Főszolgabíróságtól átvett orvhalászszerszámok, s végül a Halászati Rt. vezérigazgatójának közreműködésével 1930-ban megszerzett hiányzó jégi halászati szerszámok és hálók gyarapították a halászati gyűjteményt. Más tárgytípusok gyűjtését nem jellemezte hasonló tervszerűség: a vizsgált falvakból előkerült munkaeszközök és dísztárgyak helyi jegyzők vagy múzeumpártoló értelmiségiek közvetítésével kerültek a múzeum látókörébe, majd az első szakleltárkönyvek megnyitásával (1933) valamilyen megfontolásból a Néprajzi Gyűjteménybe. (Ide sorolták például azt a 170 akós, gazdagon faragott Szt. Miklóst és Szűz Máriát ábrázoló XIX. századi, Balatonkeneséről származó hordófeneket, amelyről Vajkai már 1938-as cikkében megállapította, hogy „ a paraszti borászathoz semmi köze nincsen "

24

) Az első három évtizedben a néprajzi gyűjteményt elsősorban Laczkó Dezső geológus és Rhé Gyula régész gyarapították, majd 1932-től Nagy László személyében került az első olyan múzeumőr a múzeumba, aki néprajzi képzésben is részesült. Nagy László majd Morvay Péter és Herkely Károly gyakornokok, felmérve a meglévő műtárgyállományt, tudatosan törekedtek a hiányok pótlására, gyűjtő- és fényképező terepmunkákat terveztek, amelyek elsősorban a Bakonyba irányultak (különösen Herkely tartotta szívügyének a bakonyi erdőgazdálkodás feltérképezését), de egyegy alkalommal érintették Alsóörsöt, Paloznakot, Arácsot is. Az 1930-as évek tárlatai - az új múzeumépület átrendezett állandó kiállítása (1933), a Bakonyi Ház (1935) - a megye jellegzetességeit és népművészeti kincseit kívánták elsősorban bemutatni. A néprajzi gyűjteményt ismertető tanulmányában Herkely „tájjelleg" és „foglalkozási ágak" szempontjából három fő területet különít el a megyében (a Balaton-melléket, a Bakonyt és síkvidékeket), s Balaton-mellék fő jellegzetességeinek a halászatot és a szőlőművelést tartja

25

. A Balaton halászatát, amelyre ekkorra már jelentős figyelem irányult a szakmán belül

26 külön egységben mutatták be a múzeum állandó kiállításán, kiemelve a tavon ősinek tartott eszközöket: a vesszővarsát és (formai jegyei alapján!) a borítót

27

. A tárgytipológiát előnyben részesítő szemléletnek megfelelően, és talán a Néprajzi Értesítőben megjelent tárgycsoportelemzések hatására (9. ábra), megkülönböztetett figyelem irányult a jégpatkókra, valamint a négy-, hat- stb. ágú szigonyokra, illetve ezek köpűs felerősítésére, amely Herman Ottó szerint a Balaton északi partjának jellegzetessége.

28 Külön fejezetet szentel a kiállítás vezető a szőlőművelésnek, amelynek megállapításai a már említett Vajkai-cikk eredményeire épülnek, mint ahogy az ábrán bemutatott tárgyak is - köztük több balatoni szőlőhegyről származó darab - részben az ő 1937-1939 közötti Veszprém megyei gyűjtése eredményeként kerültek be a gyűjteménybe. E Vajkai által „fehér foltként" kutatott témának a megyei múzeumban 1939-ben önálló kiállítást is szenteltek.

29 Az egyéb témáknál felbukkanó egy-egy balatoni tárgy (egy tihanyi guzsalyvég, egy alsóörsi halottaslepedő stb.), mint a megye reprezentatív népművészeti tárgya szerepel. A népélet hétköznapi tárgyi világának bemutatására a Bakonyi ház kiállítását szánták. A névadással egy csapásra a Bakony tájegységhez kötött ház valójában - ahogyan Nagy László fogalmaz egy levelében

30 - „a balatonfelföldi kő építkezés fejlettebb típusa", s berendezésében a Balaton-melléki és bakonyi kisnemességre egyaránt jellemző tárgyak (keményfabútorok, faragott 222