A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)

Tóth G. Péter: Parázna lelkek – lelki paráznák: katolikus és protestáns nézetek a lelkek fertőzöttségéről a kora újkorban

per fogalmazója például a protestáns biblikus nyelvet tudatosan használta annak érdekében, hogy a vádbeszédben a paráznaság és a boszorkányság vétkét már nem csak a locus classicusok szintjén kapcsolja össze, de arra is volt energiája és szellemi muníciója, hogy az ó- és újszövetségi érveket is összefűzze. A protestáns teológus értelmezői pozícióját felvevő ügyész Szent Pál és Mózes törvényei között talált kapcsolatot, amit kívánatosnak tartott egy vádbeszédben is közzétenni: „maga testét, kit Szent léleknek templomául kell vala tartani és állatni az apostol szerint, paráznaságra kiadta s megferteztette, nem méltó hogy éllyen."

55 Ugyanezt a szövegpárhuzamot találjuk egy 1730-as debreceni perben is („maga testét, mellyet Szent Léleknek lakó templomának kell vala tartani, ördög edényévé tenni nem iszonyodott"

56

), amely idézetekben egyértelműen kiviláglik, hogy a protestáns nézőpont szerint a testet alapvetően tisztának feltételezték, amely az ember bűneinek szándékosan kártékony hatására (például a paráznaság bűnébe esve) válhat az „ördög edényévé". 4. A protestáns nézőpont A reformáció súlyos terhet rakott azokra, akik eltávolodtak, majd pedig szakítottak a római katolikus egyházzal. Ahogy Carl Degler fogalmazott, a protestantizmus az egyetemes papságot hirdetvén, „az embernek Istenhez fűződő viszonyát önnön rémületes felelősségére bízta".

57 Senki más nem egyengethette útját a megváltáshoz, csak önmaga. A protestantizmus a Degler által is jellemzett belső eszmerendszer, illetve a prédikátorok gyakorlati tevékenysége következtében a katolikustól eltérő sajátos demonológiát hozott létre. Bár úgy tűnt, hogy az isteni gondviselés révén az ördög hatalma korlátozás alá került, az egyéni felelősség kérdésének felértékelődésével az ördög mégis központi helyet kapott a protestantizmus személyes élettereiben. Bornemisza Péter talán a legismertebb önértékelő magyar példa erre. Bornemisza véleménye szerint az emberek azzal teszik a legnagyobb szolgálatot a Sátánnak, ha kétségbe vonják létét. A Sátán súlyos terhe pedig abból adódott, hogy nem csak evilágra korlátozódott hatalma. Mivel azonban a Sátán „keze" szorosra volt láncolva - erről épp a protestáns tanítások gondoskodtak -, általában mégis kevesebbet foglalkoztak a minden tekintetben az Isten engedelmétől függő, de „szemfényvesztésnek" minősített ördögi gonosztettekkel. Stuart Clark nagyszabású demonológia-történeti munkájának megállapításai szerint a protestáns demonológia ennek megfelelően nem tekinthető önálló műfajnak, vagyis inkább tekinthető hagyományos exegézis-gyakorlatnak. Tulajdonképpen minden értekezésben, prédikációban mód nyílt arra, hogy a Bibliának az ördög hatalmával foglalkozó részeit magyarázó textusként használják.

58 Clark vizsgálta ennek az „exegezisre" hajlamos irodalomnak azt a vetületét is, amelyben a mindennapi mágikus tevékenységekről és annak megítéltetéséről folyt a diskurzus. A közös nevező talán az volt e vitában, hogy a mágikus praxist folytatókat (specialisták), és az ezekhez fordulókat (klientúra) hasonló módon lehetett és kellett megítélni. Mindkét felet lényegében „betegnek", „áldozatnak" tekintették, akiket ki kell gyógyítani az efféle tanokból, tévelygésekből. James Mason (1612) például nem véletlenül kapcsolta össze munkájában az orvostudomány és a demonológia terminológiáját (The Anatomy of Sorcerie, London). A bibliai szövegek, és a benne szereplő személyek példái a mindennapi (ez esetben mágikus) tevékenység helyzeteire adtak teológia magyarázatot. Azt is mondhatnánk, hogy iránytűt adtak a kezébe annak, akik ebben a „veszedelmes viszonyban" tájékozódni kívántak. A mágiáról, az ördög és a varázslók tevékenységéről szóló verseket tehát ezért is „gyűjtötték" egybe. Alber (1495-1570), Hemmingsen (1513-1600), Erastus (1524-583), Scultetus (1566-1624), Mason, valamint a puritán Bemard (15677-1641) egyaránt érintették és együtt tárgyalták a témát, ráadásul az ószövetségi idézeteket folyamatosan párhuzamba állították a jézusi életnek az evangéliumokban hirdetett példáival.

59 Az általuk is citált Mózes 3. könyvének 19,31, 20,27 vagy 20,6 verse emiatt is lett elválaszthatatlan Pál apostol rómaiakhoz írt levelétől: „Kik jóllehet az Isten igazságát tudják, [hogy a'kik ez illy éneket tselekeszik, méltók légyenek a'halálra,] mindazáltal nem tsak azokat tselekeszik, hanem oltalmazzák azokatis, a'kik azokat tselekeszik." (Róml, 32).

60 A református magyar bibliafordítások közül Mózes 3. könyvének 20,6. versét Félegyházi Tamás 1579-ben még így idézte: „Az mely lélek a varázslók után néz és ő vélek paráználkodik, az én orcámat vetem ő ellene, és az én népem közül kivágom." Másutt arra figyelmeztetette a prédikátor hallgatóságát, hogy „Az varázslókhoz ne térjetek, és az jövendőktül ne kérdezkedjetek, és ő általok meg ne ferteztessetek."

61 A Vizsolyi Bibliában (1590) így olvashatjuk Mózes harmadik könyvének 20,6. versét: „Valamelly ember pedig a' nézőkhöz mégyen, és az iövendő mondókhoz, hogy azokat köuetuén paráználkodgyék: Annak az embernek ellene ki ontom az én haragomat, és el törlöm azt az ő népe közzül." A Váradi Biblia 166l-es és az Aranyos Biblia 1685-ös nagy példányszámot megért 165