A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

Torma István: Veszprém megye az újkőkorban és a rézkorban (Településtörténeti vázlat)

lő életmódjával. A sűrűn benépesített területek legnagyobb részét vékonyabb-vastagabb lösztakaró fedi. A Balatoni-felvidéken a települések a medencék löszfoltjait keresték meg. A kultúra Veszprém megyei lelőhelyei általában a közepesen kötött vályogtalajokon helyezkednek el, az egészen laza, gyenge, homokos talajokat kikerülik. Kevés lelőhelyet találunk a megye északi felének kavicsos, homokos domboldalain. A barna erdei talajok jelenléte mutatja, hogy a települések itt is, mint a kultúra egész elterjedési területén, a hajdan erdővel borított vidékeken találhatók. A vonaldíszes kerámia települési területének felső határa 200-250 m tengerszint feletti magasságban húzható meg. Ennek megfelelően lakatlanul hagyták a Keszthelyi-hegységet és a Bakonyt. Ebben több tényező együttesen játszott szerepet. Közülük a hűvösebb, földművelésre kevésbé alkalmas éghajlatot, az ennek megfelelő növényzetet (bükkösök) tartjuk a legfontosabbnak. Ezzel magyarázható, hogy nemcsak a hegyvidék legnagyobb részére jellemző erősen kötött talajú, agyagos területeket és a földművelésre alkalmatlan meredek lejtőjű helyeket kerülték el, hanem a 400 m magasan fekvő Zirci-medence igen enyhe lejtőjű löszdombjait is. A vonaldíszes kerámia települései a terepbejárásokkal átkutatott többi dunántúli területen is a Veszprém megyeihez hasonlóan viszonyulnak a domborzathoz, a természetes növénytakaróhoz és a geológiai, valamint talaj adottságokhoz. így például a Dunántúli-középhegység többi tagja is lakatlanul maradt; a löszborította dombvidékeket viszont sűrűn megszállta a kultúra népe. Megjegyzendő azonban, hogy az egyik legnagyobb dunántúli löszös területen, a Mezőföldön rendkívül kevés a neolitikus lelőhely, ami nem annyira a kutatás hiányával, hanem inkább talán a táj mezőségi talajával hozható összefüggésbe. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a Mezőföldhöz DNy-ról csatlakozó ugyancsak löszös dombvidéken - a Kapós és Koppány folyó mellett - folytatott terepbejárások a barna erdei talajokon sok, a mezőségi talajokon pedig igen kevés újkőkori lelőhelyet eredményeztek. Néhány DNy-Dunántúlon végzett terepbejárás negatív eredményei a vonaldíszes kerámia vonatkozásában azt bizonyítják, hogy a kultúra népessége itt is lakatlanul hagyta a számára kedvezőtlen homokos, agyagos, kavicsos területeket. Mint láttuk a vonaldíszes kerámia népénél a telephelyek kiválasztásában az irtásos földművelésre való alkalmasság játszotta a meghatározó szerepet. Elhanyagolhatónak tekinthető a halászat lehetőségének vonzereje, ezért a Balaton É-i partján meglehetősen kevés lelőhelyet találunk. A Tapolcai-medence vizenyős rétjeiből kiemelkedő dombok és hegyek is lényegében lakatlanul maradtak a neolitikumban. Ahol a földművelésre alkalmas földek hiányoztak, ott nem jelentett vonzerőt az úgynevezett „Balatoni-Riviéra", az északi part 2-4 km széles sávjának melegebb mikroklímája sem, amit csak a középkori és újkori szőlő- és gyümölcstermelők kezdtek kihasználni. A kavicsos talaj miatt teljesen lakatlan volt a Rába folyó partjának Veszprém megyei szakasza is. A nála jóval rövidebb Marcal folyó viszont a lelőhelyek láncolatszerű elhelyezkedése alapján már a vonaldíszes kerámia korszaka óta öszszekötő kapcsot jelenthetett az őskor legtöbb szakaszában sűrűn lakott Győr környéki és Keszthely környéki területek között. A települési sűrűséget pozitívan befolyásoló tényezők között említhetjük meg a Balatoni-felvidéken a Vázsonyi-medencében több helyen a felszínre bukó kovakő előfordulásokat, amelyeknek intenzív bányászatát a környék telephelyein rendkívül nagy számban gyűjthető eszközök és szilánkok bizonyítják. A későneolitikus lengyeli kultúrát Veszprém megyében 66 lelőhely képviseli, ebből 63 lelőhely telep volt. A lelőhelyek egy része nagyobb kiterjedésű telepre utal, de gyakoribbak voltak a kisebb települések. A vonaldíszes kerámiához képest felére csökkent lelőhelyek elhelyezkedése igen egyenetlen. A két kultúra települési területét összehasonlítva a megegyezéseket emelhetjük ki. (2. ábra) Továbbra is a megye DK-i részén sűrűsödtek a települések, a Marcal folyó völgye is megőrizte településvonzó erejét. A megye ÉK-i sarkában a korábbihoz képest viszonylag több lelőhelyet találunk, ezek is általában lösszel borított vályogos talajú területen sorakoznak, mindössze két lelőhely fekszik itt gyenge homoktalajon. 9 lelőhely viszont a Bakony belsejében, 4-500 m tengerszint feletti magasságban fekszik, de itt is a kisebb-nagyobb löszfoltokat keresték. A lengyeli kultúra lelőhelyeinek elhelyezkedéséből arra következtethetünk, hogy a telephelyek kiválasztásában továbbra is a földművelésre való alkalmasság játszotta a meghatározó szerepet. Nem tudjuk egyértelműen megmagyarázni a lengyeli kultúra behatolását a Bakonyba. Tekintve, hogy a bakonyi lelőhelyek kivétel nélkül egészen kicsiny, valószínűleg rövid életű telepre utalnak, talán kevésbé sikeres megtelepedési kísérletként értékelhetők. Kellő mennyiségű tipikus leletanyag hiányában ma még nem dönthetjük el azt sem, hogy ezek a telepek a kultúra melyik szakaszából származnak. A más területeken végzett terepbejárások eredményei alapján megállapíthatjuk, hogy a Dél-Dunántúlon a lengyeli kultúra telepei a földművelésre alkalmas helyeken nagy számban találhatók meg, ezzel szemben a Dunántúl ÉK-i sarkában a vonaldíszes kerámiának különösen későbbi szakaszában sűrűn benépesített területen csaknem teljesen hiányoznak. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy az egyes kisebb területek lakatlansága vagy gyér lakottsága nem minden esetben a természeti környezet alkalmatlanságára vezethető vissza. A rézkori balatoni csoporthoz 61 lelőhely tartozik. Elhelyezkedésük a korábbiaktól teljesen eltérő képet mutat; a települési terület súlypontja áthelyeződött a 65